A Grősz-per előkészítése 1951 - Párhuzamos archívum (Budapest, 2001)
I. FEJEZET BEVEZETÉS
ban gyakran előforduló duplumokra egyáltalán nem hivatkoztam. Minden esetben az első előfordulás vagy az eredeti forrás oldalszámait tüntettem fel a legendában vagy a lábjegyzetben. A megadott oldaszámok a jelenlegi őrzési helyeken alkalmazott, az iratok egymás utáni sorrendjét tükrözik. Ezek a Történeti Hivatal esetében - fűzött dossziékról lévén szó - az eredeti, a belügyminisztériumi irattárában kialakult sorrendet követik. Budapest Főváros Levéltárában szétbontották a népbírósági dossziékat és újrarendezték az iratokat. Az iratok végéhez csatolt legendákban szintén utaltam a dokumentumok esetleges korábbi, nyomtatásban való közlésére. Mint a legtöbb 20. század második feléről készült forráskiadvány szerkesztőjének, nekem is gondot okozott a dokumentumokban előforduló személyek neveinek közlése. A korszak kutatója jó állampolgárhoz méltón igyekszik betartani a kommunista, szocialista diktatúra tudományos feltárásához nélkülözhetetlen törvényi szabályozásokat, 263 ugyanakkor morális kényszert érez, hogy a bűnösök (nem a jog, hanem a erkölcsi megítélés alapján) nevei ne maradhassanak titokban. Különösen bonyolult a helyzet, ha olyanok kerülnek a történész vizsgálatának körébe, akik elkerülték a jogalkotók figyelmét és kimaradtak a törvények hatálya alól. A fogdahálózati személyek például, akik többnyire maguk is a rendszer áldozatai, nem szerepelnek az „ügynöktörvényben". Az ő nevük közlését tehát a jog nem tiltaná, de felmerül ismét a morális, etikai kétely. Mennyivel bűnösebbek ők, mint azok a hálózati személyek, akiknek személyes jogait a törvény egyértelműen védi. Nyilván semmivel sem bűnösebbek, hiszen besúgó feladatukat általában nem önként vállalták, hanem erős pressziók hatására. Ugyanakkor előfordulhat, hogy egy ilyen személynek, akiről eddig csak azt lehetett tudni, hogy a diktatúra idején, akár koncepciós eljárás miatt éveket töltött börtönben, az utókor valamilyen okból emléket akar állítani. Például egy ilyen személyhez köthető emléktábla elhelyezése, vagy egy cserkészcsapat elnevezése stb. nem sérti-e annak az egykori fogdatársnak az érzéseit, akiről fogdahálózati ügynökünk módszeresen, helyenként még rosszindulatúan is jelentett. És nem sérül-e az ártatlan rabtárs leszármazottainak kegyelete vagy nem sérül-e az utókor történelemszemlélete, -ismerete. Ha mindezt végiggondolja a kutató, talán a nevek közlése mellett dönt, azonban a kételynek van egy másik oldala is: - Miért éppen a fogdahálózati személy nevét közöljem, hiszen sokkal nagyobb a morális vétke annak az ügynöknek, aki önként vállalta környezetének megfigyelését, besúgását. Őt egyértelműen védi a jelenlegi rossz törvény. Nem vagyok híve történeti dokumentumok csonkításának, anonimizálásnak, de ítélkezni sem vagyok jogosult azáltal, hogy én döntsem el, ki az, akinek nevét közlöm és ezzel a társadalom, az olvasók megvetésével sújtom, és ki az, akit én is „védek", Az 1992. évi LXIII. törvényt a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról; a többször módosított 1994. évi XXIII. tövényt egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről és a Történeti Hivatalról; valamint az 1995. évi LXVI. törvényt a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről.
