Egyházügyi hangulat-jelentések 1951, 1953 - Párhuzamos Archívum (Budapest, 2000)

II. FEJEZET LÁSZLÓ ISTVÁN 1951. ÉS 1953. ÉVI JELENTÉSEI

tartsanak hétfői napokon szigorú, erős számonkérést, mivel feltétlenül meg kell valósí­tani azt a szép tervet, hogy vasárnap ne tanuljon a gyermek mást, csak hittant. A hittan­tanulás olyan formában, hogy a tanításban a családapa és a családanya is részt vesz, boldog vasárnapot jelentsen a gyermek és az egész család számára. Azt sem szabad túlságosan felróni, megtorolni, ha a gyermekek nem teljes szám­banjelennek meg a kiránduláson vagy egyesek »meglognak«... Tudjuk, hogy áldo­zatot kérünk, tudjuk, hogy ellentétbe hozzuk a pedagógusokat igazgatóikkal, de imádkozunk értük, hogy kellemetlenségeik elsimuljanak..." 8. A volt Szent Imre Kollégium kápolnájában a fél 11 órai misén voltam. A kisebb­szerű helyen igen sok hívő - főleg és nyilvánvalóan a régi „úri középosztály" ma is nagyon jól öltözködő tagjai - zsúfolódott össze. Nem lehetett bejutni a terembe, a gyóntatószék melletti folyosón is sokan álltak. Ott álltam én is. Elkésve érkeztem, a prédikációból keveset hallottam. Fiatal pap lehetett, aki gondosan betanult prédiká­ciójában azt fejtegette (elég óvatosan és körmönfontan), hogy mindenféle „lehetősé­gekkel szemben" a vallás, Krisztus ad szilárd alapot az emberek életének. A templom közepén 10-12 lány állt egymás mellett a tömegben. Ezek énekeltek. Népénekeket, amiket a tömegből is velük énekeltek, de az éneket ezek a lányok ve­zették. Néhányat csak a lányok énekeltek. - Nem énekkarral van itt dolgunk, ezeket az énekeket nem kell több próbán begyakorolni. Nem kell összegyűlni énekpróbákra. De a misén s a mise előtt és után mégiscsak együtt vannak, beszélgetnek, csókolóz­nak, egymást követve gyónnak. Meg kell figyelni egyszer ennek a templomnak csütörtöki délutáni ájtatosságát. 9. Délelőtt 10 órakor a Szent Imre- (volt cisztercita) plébániatemplomban voltam. Ide is elkésve érkeztem. (A Városmajorból nem jó az autóbusz-összeköttetés.) Egy volt szerzetcstanár beszélt: a szentírás hitelességét magyarázta. Azzal érvelt, hogy a latin re­mekírók munkáit - így Vergiliusét - keletkezése után 900 évvel írták össze, a szentírást pedig keletkezése után 100 évvel. Vannak tudósok mégis, akik a szentírás hitelességét kétségbe vonják. Persze Vergilius csak gyönyörködtet, a szentírás pedig feladatokat, kötelességeket is ró ránk, s persze, azt nem veszik figyelembe, hogy ezek a feladatok, parancsok, kötelességek boldoggá teszik az ember életét s biztosítják üdvözülését. A misén a templomi énekkar szerepelt. Latin misét adtak elő. Az énekkarban na­gyobb gimnazisták és egyetemisták - lányok és fiúk - nagy számban vannak. De kar­mesterük nem zeneakadémiai hallgató. Apró, ősz ember dirigálta a jól összetanult énekkart. Ezen a misén nem iskolásgyermekek dirigáltak, hanem rangjelzés nélküli vasutas télikabátban egy 42-46 éves férfi. A perselyező egyetemistától kérdeztem: „Ez a Boga főtisztelendő úr, aki prédi­kált?" Nemet intett fejével. „Boga főtisztelendő úr nincs már itt?" - „Nincs" - mond­ta, de a misét és prédikációt végző pap nevét csak nem akarta megmondani. A sekrestye felé kerültem, hogy megnézzem, mi van a ministránsmozgalommal. Nem voltak sokan ott, de azért nem a ministránshiány okozta, hogy felnőtt ministrált.

Next

/
Oldalképek
Tartalom