Imrédy Béla a vádlottak padján - Párhuzamos archívum (Budapest, 1999)

II. FEJEZET A PER IRATAI

nem hagy beleszólni a maga reszortjába. Abban ki is merül egy ilyen gazdasági csúcsminiszter működése, hogy meggyőzni próbálja az egyes szakminisztereket, és igyekszik kiküszöbölni a differenciákat. A csúcsminiszternek nem volt tulajdonkép­pen hatásköre, és nem volt hatósága. Hogy a magam reszortjáról beszéljek, a pénzügyi tárca körében egyáltalán nem volt módja intézkedések tételére, nekem nem volt egyébként differenciám vele, mert inkább a földművelési és ipari érdekek kerültek egymással összeütközésbe. Az ő ide­jének legnagyobb részét a Weiss Manfréd-féle tranzakció foglalta le, úgyhogy nem is igen tudott tulajdonképpeni feladatához, a gazdasági tárcák összehangolásához hoz­záfogni. Az ő minisztersége alatt voltak ugyan gazdasági megbeszélések, de nem na­gyon lényegesek. A Weiss Manfréd-ügy lényege az volt, hogy az SS e műveket bérbe vette, és ezzel a legnagyobb ipartelepünk idegen ellenőrzés alá került volna. Ezt a kérdést mint par excellence gazdasági kérdést a németek elsősorban Imrédyvel tár­gyalták meg és a vádlott azt minden erővel ellenezte. Ezek a tárgyalások igen sokáig tartottak még akkor is, amikor a vádlott már nem volt gazdasági miniszter. A kor­mány ugyanis sohasem ismerte el ennek a szerződésnek a helyességét. Ezért tartott sokáig ennek az ügynek a tárgyalása. Hiszen ha azonnal igent mondott volna valaki, nagyon gyorsan befejeződtek volna a tárgyalások. A vádlott bukását vitán felül a Weiss Manfréd-ügyből folyólag a Winkelmannal való ellentét idézte elő. A vádlott lemondása előtt nekem is volt tárgyalásom Winkelmannal, innen tudom, hogy a vád­lott szembehelyezkedett vele. Winkelmann emiatt úgy nyilatkozott, hogy a vádlott lehetetlen ember, lehetetlennek tartja a tárgyalási metódusát, és nem hajlandó az ő tárgyalási modorát elfogadni. TANÁCSVEZETŐ BÍRÓ: Önnek tehát az a véleménye, hogy ő mint gazdasági csúcsmi­niszter semmilyen érdemleges tevékenységet kifejteni nem tudott. Az ügyészség azon­ban adatokat produkált, hogy milliárdokkal emelkedett kivitelünk a németek felé gaz­dasági terményekben. Erről tud? Helytálló ez a megállapítás? REMÉNYI-SCHNELLER: Az én legjobb tudomásom szerint az nem felel meg a té­nyeknek, hogy azokban a hónapokban, amelyekben a vádlott gazdasági miniszter volt, a Németországba irányuló kivitelünk milliárdokkal emelkedett csupán gazdasá­gi terményekben. Az egész szaldó összesen egy milliárd márka volt. Hogy 1941 kö­zepétől kezdődően egy állandó emelkedés mutatkozott e téren, ez automatikusan adódott. Az elszámolási szaldóból eredtek ezek a német tartozások. Volt például egy időszak, amikor a német tartozásoknak több mint egyharmada fuvardíjra esett, még­pedig akkor, amikor a német csapatokat átszállították az országon, és ebből felmerült a fuvarköltség, melynek ellenértéke szénre ment. Voltak azonban olyan tételek is, amelyeket a németek terhére egyszerűen felírtak. Amikor már az átszállítások másfe­lé is történtek, az egész tartozásnak egynegyede esett a fuvarra a korábbi egyharmad­dal szemben. FEKETE KÁROLY NÉPBÍRÓ: Magyarország gazdasági és pénzügyi egyensúlyát - ha ugyan akkor még erről beszélni lehetett-a zsidótlanítási események és rendelkezések nem forgatták fel?

Next

/
Oldalképek
Tartalom