Imrédy Béla a vádlottak padján - Párhuzamos archívum (Budapest, 1999)

II. FEJEZET A PER IRATAI

tikát, a földbirtok-politikát, a földbirtok szövetkezeteket és a Felvidék visszacsatolását, amikor azonban a konkrétumok iránt érdeklődtem, hogy mik a részletes programok, akkor mégis kitűnt, hogy a fiókjában kész törvényjavaslatok nincsenek. Amikor így próbáltam érdeklődni az iránt, hogy vajon mik a javaslatai, s látta, hogy ellenkező felfogáson vagyunk, akkor ingerülten megszólalt: „ha pedig mindez nem sikerül, és akadályokat vetnek elébem, akkor én nem maradok ebben az országban, hanem kivándorlók Brazíliába." A harmadik kérdésem az volt, hogy miért szükséges ez a lépése? Hivatkozott a lassú parlamenti gépezetre, hogy mennyi ideig tart, amíg le lehet tárgyalni egy törvényjavaslatot. Akkor kérdeztem, vajon nem olyanokat akar-e teljes felhatalmazás keretében elrendelni, amely törvényjavaslatoknak - illetőleg most már rendeleteknek - a parlament ellenállana? O hivatkozott arra, hogy hiszen van precedens, mert például a Bethlen-éra alatt a szanálási kölcsönre vonatkozóan is a kormány teljes felhatalmazást kapott; de a különbség az - mondotta -, hogy az akkori felhatalmazás csak korlátozott volt erre a témakörre, a szanálási kölcsönre, mert az sürgős volt, de nem volt teljes felhatalmazás. Észrevette az aggodalmaimat, és azoknak súlyát úgy látszik mérlegelte, mert engedett a merevségéből, és a jogfolytonosságot hangoztatta, hogy lehet itt összhangot teremteni az alkotmányos gondolkodás és a kor szükségletei között. Abban is egyetértettünk azután már, hogy a házszabályokat kell szigorítani, az előbb említett körülményes ceremóniát ki kell küszöbölni, és így a végén már megnyugvással távoztunk mi el. Ezzel ellentétben néhány hét múlva, november közepén, amikor a Felvidék visszacsatolásának törvényjavaslata forgott szóban, az egyik miniszter megmutatta nekem az eredeti javaslatot, amelynek a második szakaszába mégis bele volt csomagolva az általános felhatalmazás az egész országra vonatkozóan, és nem pusztán arra a területsávra, amely a Felvidékből került vissza. Az volt a benyomásom, hogy érzülete és szándéka szerint továbbra is a magyar alkotmányosság ellen tör, azonban akadályok merültek fel, úgyhogy amikor a kormányzó másodszor megbízta őt a kormányalakítással, akkor a pártban mondott beszédében botornak nevezte azt, aki a magyar alkotmány szelleme ellen akar véteni. Ez volt 1938. november 20. táján. Végre megérlelődött a szándékunk, hogy majdan 70-en kilépünk a pártból, és ismeretes az már az újságokból is, hogy vádlott leszavaztatott. Akkor a kormányzó, aki négy napon keresztül fogadta az ellenzéki vezéreket, mint házelnököt engem is, a legsúlyosabb kritikát gyakorolta vádlott felett. Kijelentette, hogy egy olyan ember, aki alatt történt a Felvidék visszacsatolása, az Eucharisztikus Kongresszus - amely az egész világ szemét idefordította -, amellett kitűnő termés volt, nem tud kormányozni, az ilyen ember nem lehet miniszterelnök. Vasárnapra azután mégis kinevezte. TANÁCSVEZETŐ BÍRÓ: Nem méltóztatik tudni, hogy milyen befolyások érvényesültek, hogy megtörtént a második kinevezése? KORNIS: Határozottan tudom, hogy ez irányban Teleki Pál befolyása érvényesült.