Iratrestaurálás, iratvédelem. A Levéltári Szekció klubnapja 1982 - Magyar Könyvtárosok Egyesülete Levéltári Szekció füzetei 2. (Budapest, 1983)

Borsa Iván: A levéltárak iratvédelmi munkájáról

BORSA IVÁN A levéltárak iratvédelmi munkájáról Köztudott, hogy a levéltárak rendeltetése kettős: meg kell őrizniük a gondjaikra bízott iratanyagot és azt az érdeklődők rendelkezésére kell bocsátani. A megőrzés az a kérdés, ami elsődlegesen szerepel, ez a mai napirendünk, de a rendeletés két ága szerintem egymástól elválaszthatatlan. Hiába őrzünk meg valamit, ha nem használjuk és nem tudjuk használni, ha nem őrizzük meg. Ami az őrzést illeti, ez is tulajdonképpen két szempontból közelíthető meg, az egyik a tágabb értelem, a másik a szűkebb. Tágabb értelem alatt értem például azt, hogy ha selejtezzük az iratokat, akkor is az őrzést szolgáljuk, mert azokat selejtezzük ki, amelyek nem érdemelnek energiát, pénzt, őrzőhelyet és azokat választjuk ki, ami viszont ezt megérdemli. Az iratanyag tárgyilag való kétfelé választásának kérdése, azt hiszem, több klubnap anyaga is lehetne, erre természetszerűleg nem térek ki, kezdem ott, ahol az irat kezdődik, hogy hogyan születik az irat. Sajnos már régen, ismereteink szerint 1889-ben merült fel először levéltári vonatkozásban az, hogy milyen papírra írnak. Hogy miért épp ekkor merült föl? Nyilván azért, mert a rossz papírt felváltó cellulóz papír az 1850-es években jelent meg Európában és így a 80-as évek végére kerültek az első ilyen iratok be levéltárakba, ahol a levéltárosok rádöbbenhettek, hogy ez a papír mennyire más, mint az, amit eddig őriztek. Ha most egy 1889-es iratot valamelyik levéltárban kézbe veszünk, akkor mi is megdöbbenhetünk, hogy mennyivel más az a papír, mint amit most kapunk. Pedig már 1889-ben nemzetközi vonatkozásban megkongatták a vészharangot, hogy valamit tennünk kell. Nemcsak a papírral volt a baj, eleinte csak azzal, később jött a tinta. Addig, amíg a régi gubacstintával majd az ún. antracén tintával írtak, addig a tintával nem volt baj. A tinta az I. és II. világháború között került be a hirtelen romlás periódusába, aki írt vagy aki látott világoskék töltőtolIttntát, tudja, hogy az mindenre jó, csak időtállásra nem. Hogy mi lesz a golyóstollal? Én nem tudom, majd lehet, hogy lesznek szakemberek, akik ezt elmondják, énnekem mindig hideg futkos a hátamon, amikor egy fekete golyóstollal írt szöveget néhány év múlva pirosan látok vissza. Folytathatnám az írógépszalaggal, a különböző másolópapírokkal, a még különbözőbb másoló eljárásokkal, amelyek olyan tömegben produkálják a tartósság szempontjából kétes értékű iratokat, hogy ez szinte elképzelhetetlen. Több ország védekezik oly módon ez ellen, hogy megszabja jogszabállyal, hogy mely típusú iratokat kell meghatározott minőségű papírra írni, meghatározott módon. Tudtommal Magyarországon kizárólag az anyakönyvek eseté-