A Levéltári Szekció tanácskozása az MKE XIII. vándorgyűlésén, Kaposvár. 1981 - Magyar Könyvtárosok Egyesülete Levéltári Szekció füzetei 1. (Budapest, 1983)

I. A Levéltári forráskiadás - Zimányi Vera: A hagyatéki leltárak levéltári feltárása és gépi adatfeldolgozása

legesen, illetve esetlegesen rögzített. Tehát még a vagyonmegoszlás, a jobbágygazdaságok keretének a megoszlása sem tekinthető feltártnak, a valóságnak megfelelően. Nem szólva arról, hogy az egyéb vagyontárgyak, a ház, annak felszerelése nem szerepelnek az urbáriumokban, vagy csak a legritkább esetben. Állatállomány adatai ugyan olvashatók már a későbbi urbáriumokban, de a tárgyi felszerelések, munkaeszközök, úgyszólván soha. Szem előtt kell tartanunk, hogy a társadalomtörténet nem egyszerűen a gazdaságtörténet emberi vetülete, mert a társadalom nem pusztán a vagyoni javakban akar részesedni, hanem a mindenkor adott helyi hatalomban, presztízsben, társadalmi megbecsülésben is. Tehát azt, hogy adott vagyoni keretet egy család, egy egyén, bármely társadalmi állású személy - nemes vagy jobbágy, városi polgár - hogyan tölti ki, mire fordítja a pénzét, mire törekszik, kit akar utánozni, kit akar, hogy úgymondjam, maga mögé utasítani, kinek akar elébe vágni, milyen társadalmi rétegeknek, személyeknek; mi az életideálja, követendő modellje. Ki előtt hajlik meg feltétel nélkül, aki már számára a felhők fölött trónol és elérhetetlen, s kit irigyel, kit akar utolérni: „ha nagyon igyekszem, akkor ezt én is elérhetem". A társadalomtörténet egy sokszorosan összetett folyamat, amely sokkal, de sokkal bonyolultabb annál, semhogy pusztán a vagyoni rétegződésnek a vetülete lenne. A hagyatéki leltárak hallatlanul izgalmas, elsőrendű források, hogy mélyebben bepillanthassunk a társadalmi élet alakulásába, abba, hogy kik mit gyűjtöttek, mit vásároltak. A hagyatéki leltár összegszerűleg kimutatja, hogy a ház pl. ennyit ér, a fél jobbágytelek ennyit, ennyi meg ennyi szabadforgalmú föld van hozzá, ennyi szőlő, ennyi állat, bútor, végül mindezt forintban is kifejezték, megbecsülték. Tehát statisztikailag kimutatható, hogy pl. 1000-2000 forintig terjedő vagyona a lakosság hágy %-ának volt, hánynak volt 500-1000 Ft közti vagyona stb. Az ilyenfajta százalékolás már sokkal, de sokkal finomabb megközelítést ad, mint amit eddig az urbáriumok alapján elvégezhettünk. De ezen túlmenően ugyanazon vagyoni kategóriába tartozó egyének is nagyon különböző tárgyakban, ingatlanokban őrizhették értékeiket. Pl. 150 forint vagyona lehetett egy jobbmódú zsellérnek, egy-két tehénnel, de egy pintérnek is. Találtam egy özvegy zsellérasszonyt, aki egyedül élt, máshoz járt dolgozni, mégis hallatlanul tarka, helyzetéhez képest pompás ruhatára volt. Ez az özvegyasszony nyilván minden pénzét öltözködésre költötte. Más vásárolt egy ezüst gyertyatartót meg három gyűrűt, mert valakinél, akit ő követni akart, ezeket látta, s hogy megvegye, eladta egy tehenét vagy borját. Ez a mentalitás azt fejezte ki, hogy „meghal", ha nem vehet egy selyem rokolyát vagy egy ezüst gyertyatartót, mert a fölötte levő és még követhető réteg ezt elérte, ez a társadalmi ideálja, ezt akarja követni. A megyei és városi statútumokban nem véletlenül fordulnak elő tömegesen luxus elleni rendelkezések. A társadalmi versengésnek, presztízsharcnak olyan megnyilvánulásait