A Levéltári Szekció tanácskozása az MKE XIII. vándorgyűlésén, Kaposvár. 1981 - Magyar Könyvtárosok Egyesülete Levéltári Szekció füzetei 1. (Budapest, 1983)

I. A Levéltári forráskiadás - Benda Kálmán: A magyar forráskiadás története és jelenlegi helyzete

Igaz, nem mondják, hogy ne legyen 1711 utáni kiadvány, de a gyűjtők személyi érdeklődése szabta meg, hogy mit adnak ki, mi jelenik meg. Az érdeklődés a politikai történet felé fordul, legfeljebb még a katonai vonatkozások jutnak szóhoz; erős nemesi szemlélet jellemzi, teljesen kimarad a parasztság, a polgárság, hiányoznak a kereskedelem, a mezőgazdaság, az ipar forrásai. Azt mondhatjuk, mindezen még egy későbbi kor segíthetett volna. Az igazi baj a módszertani fogyatékosság. A külföldi forráskiadványok ebben az idő- * ben már teljesen tudományos vértezetben jelennek meg. A forráskiadó kötelessége a teljes anyagot számba venni, abból válogatni ki azt, ami lényeges és fontos. Meg kell vizsgálni a hitelesség kérdését. Pontosan össze kell hasonlítani a szövegvariánsokat, állást kell foglalni a szerző kérdésében, hogy diktálta-e művét, vagy kézzel maga írta, hogy önálló-e vagy más források alapján dolgozott. A külső jegyek mellett a belső, szövegbeli érveket is meg kell szólaltatnia. Közölnie kell a dátumok feloldását, és természetesen meg kell adnia az iratok levéltári jelzetét, ahogy utalnia kell a fontosabb irodalomra is. A Magyar Tudományos Akadémia szerzői mindezzel nem sokat bajlódtak. Igaz, 4-5 kiadványt is összeütöttek, míg német kollégáik eggyel kirukkolhattak. A kiadás módját nem szabályozták, azt mondhatjuk, hogy az Akadémia íratlan szabálya értelmében ez a szerző jogkörébe tartozott, s tetszésén múlott, hogy jegyzetel-e vagy nem, közü-e, hogy honnan vette az iratot vagy nem, utána néz-e a dolgoknak.vagy nem, ad-e a kötet végén legalább névmutatót vagy sem. Még nagyobb baj, hogy maguk a szövegek is megbízhatatlanok, amenynyiben az, aki kiadta, rendkívül könnyelműen járt el. Ha nem tudta elolvasni, akkor fejből beírt valamit, amiről úgy gondolta, hogy leginkább odaillik. A helyesírást sablonosán modernizálták, tehát nem törődtek a tájnyelvi vagy a speciális ejtéssel. Ha a forrás stílusát nem találták megfelelőnek, a magyar nyelvű szövegnél egyszerűen módosítottak rajta. Az önkényes változtatásoknak nincs patára, és aki használja, nem tudja, hogy mi az eredeti és mi a betoldás vagy átírás. Hadd említsek egy példát; Szalay Ágoston 1 861 -ben kiadott 400 magyar nyelvű levelet a 1 6. századból. Közlése betűhív, igaz, hogy egy szál jegyzete sincs. Tív éz múlva a forráskiadásban való előrehaladása jeléül kiadja a „Magyar hölgyek levelei" című kiadványt, itt már - ahogy mondja nemcsak átírja, hanem át is javítja a szövegeket. A tárgyra vonatkozó teljes anyag számbavétele, a fontossági sorrend szerint különbségtevés nem kívánalom. A legtöbb tudós szerző eljárása az, hogy bemegy a levéltárba, belenyúl az anyagba, onnan kiragad néhány iratot, és azt közli. Jellemző, s nem tudok ellenállni, hogy el ne mondjak egyetlen példát: a Magyar Történelmi Tár III. kötetében jelent meg egy közlemény, amelynek szerzője elmondja, hogy Karlsbadba utazva, Bécsben néhány