Buda expugnata 1686. Europa et Hungaria 1683-1718 - A török kiűzésének hazai levéltári forrásai (Budapest, 1987)

Szakály Ferenc: Történeti bevezető

tiones gyűjteményét — őrzött részletes helyszíni felmérésekből, továbbá a vármegyei portális összeírásokból és adókivetésekből, a városi telekkönyvekből és a magánföldesúri urbáriumokból - igaz, rendkívül fáradságos munkával - szinte faluról falura megállapítható, hogy mikor pusztult el, meddig állott pusztán, mikor és hogyan kezdett újranépesedni, milyen haszonvételei voltak, s azokat kik és hogyan hasznosították. Szerencsésebb esetben az is kiderül belőlük, hogy a sommásan számbavett portákon vagy háztartásokban hányan és hogyan éltek. Itt külön is szeretnők felhívni a kutatók figyelmét a budai kamarai adminisztráció eddig alig bolygatott iratanyagára, amely valósággal ontja az adatokat az újszerzeményi terület mindennapi életviszonyairól.

39 A magyarországi nép a törökkor százötven esztendejében alapos jártasságot szerzett a túlélés „művészetében". Tapasztalatból tudta, hogy mindennemű háborúnak csak vesztese — ha nem éppen áldozata — lehet, s egyetlen feladata van: félrehúzódni a hadak útjából. Elsőnek a környékbeli rejtekhelyeken — mocsarakban, erdőkben és az idegen számára teljesen áttekinthetetlen pusztaságokban — keresett menedéket. Ha azonban a háború elhúzódott, a védettebb országrészekben vándorlással vagy pedig összeköltözéssel igyekezett védekezni. A tatárok még el sem érték a Duna-Tisza közét, amikor az üllőiek, a kistarcsaiak, a rákoskeresztúriak, a tápiószentmártoniak és újfalusiak — abban bizakodva, hogy közös erővel könnyebben megoltalmazhatják magukat — 1683. június első felében Gyömrőre húzódtak (Kecskemét v. lt. Körlevelek jkv.). Utóbb a két legnagyobb város, Kecskemét és Nagykőrös vált a menekülés célpontjává; ez sem védelmezte meg azonban a hódoltság népét attól, hogy a tatárok le ne vágjanak belőlük (Kecskemét v. lt. Robotlajstromok, Végrendeletek, Főbírói számadások). Az állandó életveszély és a növekvő terhek következtében azonban a befogadó közösségek is kezdtek lebomlani; Kecskemét lakosainak egy része 1687-ben részben Komáromban, részben pedig Győrben húzta meg magát (Kecskemét v. lt. Földesúri statútumok).

40 Amikor a Duna-Tisza közének ezen része 1686-ban végleg megszűnt hadas terület lenni, idefelé igyekeztek a Dél-Dunántúl és a Dél-Alföld menekültjei; hogy honnan, az jól leolvasható az számbavételükre készült összeírásokból.

41 Látszólag még a pusztulás mértékénél és ritmusánál is könnyebb meghatározni a magyar társadalomra nehezedő terheket, hiszen a közölt levéltárismertetők jó része mást sem tartalmaz, mint erre vonatkozó részletadatokat és összesítéseket. S - annak jeleként, hogy a háborúból a magyar rendi szerveket elsősorban ez érdekelte — készítettek felméréseket a katonák által okozott károkról és általában az ország hadi kiadásairól a főméltóságok, így Esterházy nádor és Kollonich Lipót volt magyar kamaraelnök is. Az ezek alapján kidolgozott beadványok körülbelül ugyanarra a megállapításra jutnak, mint Borsod vármegye közgyűlése 1692-ben: ,jobban terheltetik most a szegénység, mint a törökök idejében". S valóban minden jel arra mutat, hogy az egy adóegységre eső terhek a felszabadító háború idején — sőt utána is — messze meghaladták a törökkoriakat, jóllehet akkor a magyarországi népesség jelentős része egyszerre két - vagy esetleg három — úrnak adózott. Ha jobban belegondolunk, ebben nincs semmi meglepő, hiszen míg a háború megindulása előtt mind a török, mind pedig a magyar végvárak népét elvben 19