Bariska István et al. (szerk.): Buda expugnata 1686. Europa et Hungaria 1684-1718. A török kiűzésének európai levéltári forrásai 2. (Budapest, 1986)
Svéd Királyság
hasson 3 német birodalmi kerületre: a Felső-Szászra, az Alsó-Szászra és az Alsórajna-Vesztfáliaira. A birodalmi kerületek gyűlései és határozatai több közös ügyben jelentősebbek voltak, mint a regensburgi birodalmi gyűlésé; többek között a német birodalmi hadsereg felállítása is a birodalmi kerületeken alapult. Miután a 17. század második felében megszűnt a felekezeti ellentétek hangsúlyozott szerepe az európai államok politikai és katonai konfliktusaiban, a szövetségesek, illetve az ellenfelek megválasztásánál, a további európai fejlődésben egyéb szempontok és érdekek váltak meghatározóvá. Bár Svédország valamennyi európai hatalom szemében nagy megbecsülésre tett szert, egyre nagyobb nehézségekbe ütközött, hogy nagyhatalmi helyzetének érvényt szerezzen. A Svéd Királyság különösen problematikus körülmények között találta magát a Német Birodalomban. Itt ugyanis megkülönböztetett helyzete nemcsak régi ellenfelei szembeállását váltotta ki, hanem ellenállásra talált a német fejedelmek közül több korábbi hittestvérénél és szövetségesénél is. A brandenburgi választófejedelmek, akikkel néha jó, néha rossz volt a kapcsolat, szemet vetettek svéd Pomerániára. Az általában ellenséges beállítottságú Lüneburg-Braunschweigi hercegek, akiknek amúgy is ellentéteik voltak Svédország szövetségeseivel, a Holstein-Gottorpi hercegekkel, szívesen látták volna magukat Bréma-Verden birtokosaként. A megváltozott politikai és katonai légkör 1660 után Svédországot korábbi főellenségéhez, a Bécsben székelő császárhoz közelítette. A vesztfáliai béke fenntartását garantáló Franciaország mellett a svédek politikai és katonai részvételére is szükség volt a német birodalmi ügyekben. Ehhez azonban a német területek tényleges birtokbavétele mellett hosszútávon szükséges volt a svéd korona tartományi fennhatóságának formális elismerése is; ez hosszú ideig sem a Német Birodalom, sem a császár részéről nem történt meg. 1663—1664-ben aztán két különböző tényező kölcsönhatásának eredményeképp sor került a svéd felségjogok formális elismerésére, az úgynevezett invesztitúrára. Az egyik tényező a török veszedelem volt, a másik Franciaországnak XIV. Lajos által megkezdett, katolikus színezetű hegemon és agresszív terjeszkedési politikája Németországban és spanyol Németalföldén. Franciaország törekvései nemcsak a császár, Hollandia és Spanyolország érdekeit veszélyeztették, de Svédországét is. Annak ellenére, hogy a Svéd Királyság Bréma és Pomeránia révén, más német protestáns és katolikus fejedelmek mellett tagja volt a császár hatalmi törekvései ellen irányuló, francia kezdeményezésre alapított és néhányszor meghosszabbított Rajnai Szövetségnek, Svédország a császár felé közeledett, míg a Franciaországgal fennálló kapcsolat feszültté vált. I. Lipót császárnak az a kísérlete, hogy II. Rákóczi György halála után támogassa az erdélyieknek önmaguk választotta fejedelmét - mint az előrelátható volt - hadiállapothoz vezetett a Portával (1661). A császár akarata ellenére arra kényszerült, hogy összehívja az 1650-es években bábbá tett birodalmi gyűlést Regensburgban. Akárcsak az előző esetben, most is megjelentek a svéd megbízottak a fejedelmi kollégiumban a svéd király három hercegsége: Bréma-Verden és Pomeránia képviseletében. A császár célja a törökök 959
