Bariska István et al. (szerk.): Buda expugnata 1686. Europa et Hungaria 1684-1718. A török kiűzésének európai levéltári forrásai 2. (Budapest, 1986)
Osztrák Köztársaság
TÖRTÉNETI BEVEZETŐ A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke Franciaország és Svédország által szavatolt 1648 évi határozatai olyan közép-európai szövetséget irányoztak elő, amelynek csaknem teljesen önálló tagállamait a Német Birodalomban csupán laza szálak fűzték egymáshoz. A regensburgi birodalmi gyűlésen csak 1681-ben szavazták meg a birodalmi háborúra vonatkozó előterjesztést, amelynek értelmében az egyes birodalmi rendek kontingenseiből csupán veszély vagy válság esetén kell birodalmi hadsereget felállítani. Más államokhoz hasonlóan azokban a tartományokban is, melyeket Tirolnak a főághoz történő 1665-ös visszakerülése óta a Habsburg dinasztia Ausztriai Házának feje uralt, mindinkább érvényesült a tartományok abszolutisztikus kormányzása, központi területek, valamint az alacsonyabb szintű hatóságok révén történő centralizált igazgatása. Ezeknek a szerveknek a tartománygyűlések közvetítésével együtt kellett működniük az egyes tartományok rendjeivel. Jóllehet a rendek politikai hatásköre a 17. század első felében lényegesen csökkent, befolyásuk még megvolt, bár — a pénzügyi hozzájárulások éves megszavazását illetőleg — csak igen korlátozott mértékben. Ugyanakkor az alsóbb szintű helyi közigazgatási vagy éppen katonai ügyekben, mint például az újoncozás, élelmezés, fogatolás (szállítás) kérdéseiben, a rendi hivatalnokok képviselték a tulajdonképpeni hadseregszervezeten, valamint a pénzügyi igazgatáson kívül az egyedüli közigazgatási hatóságot. Az 1648-tól fenntartott állandó hadsereg a kormányzás egyik eszköze volt. Korábban, így például a törökökkel kötött zsitvatoroki béke utáni és a harmincéves háború előtti bizonytalan időkben a hadsereg csak néhány állandó várőrségre korlátozódott. A vesztfáliai béke utáni évtizedekben a modem abszolutisztikus urákodás lényegileg francia eredetű doktrínája megkövetelte, hogy a központi államigazgatás, valamint az állandó diplomáciai testület megléte mellett bizonyos számú tábori katonaság is folytonosan fegyverben álljon. Emellett állandó erődítményeket is létesítettek, most már nem csupán az egyes helységek védelmére, hanem a tartományi határok biztosításának céljából. Ez külön katonai igazgatást tett szükségessé. Az állandó hadsereget ez egyes birodalmi rendek csapataival együtt a Franciaország ellen viselt koalíciós háborúkban^ mindenekelőtt az 1672-től 1678-ig tartó háborúban, valamint az 1688 és 1697 közötti úgynevezett pfalzi örökösödési háborúban több ízben is bevetették a Német Birodalom nyugati és déli határainál, így ismételten szükségessé vált, hogy a sereget toborzásokkal és újoncozássá újra feltöltsék. A 17. század derekán a Köprülü csáádból származó nagyvezérek kormányzása áatt a Török Birodáom ismét megerősödött. A török részéről fenyegető veszély a Habsburg-ház és az urámuk áatt álló népek számára újból akuttá vált. 1663—1664-ben rövid védekező háborúra került sor. Raimondo Montecuccoli tábornagy és Zrínyi Miklós katoná sikereit politikálag nem hasznáták ki. A Porta 1682-ben újabb hadjáratot határozott el a Habsburgok ellen. A birodámi rendek és Lengyelország csapatának segítségével a császári sereg a Bécs áatt vívott felmentő ütközetben (1683. szeptember 12.) visszaverte a török 817
