A budai mészárosok középkori céhkönyve és kiváltságlevelei - Források Budapest közép- és kora újkori történetéhez 1. (Budapest, 2008)

TANULMÁNYOK - Németh János: A budai mészároscéh céhkönyvének és okleveleinek nyelve

veterum (10. sz., 357, 18) die lieben alden (14. sz., 370, 35) A német oklevélben további a késő 15. század után keletkezett, illetve elterjedt melléknevek (pl. helllicht a lat. claro helyén, 10. sz., 358, 8) és főnevek (pl. gantze bnrgerschafft a lat. universi cives helyén, 11. sz., 362, 5 vagy Christglaubige a lat. Christi fidelhim fordításaként, 10. sz., 356, 2) is találhatók.

25 A latin oklevelek és a német fordítás között lényeges tartalmi eltérés alig található. Itt egy esetet említek. Amennyiben phires magistri carnifices aut familiäres eorundem interpeccora devenerint (10. sz., 358, 32-33), ti. a pesti állatvásáron, s vita keletkezne köztük a vásárlás kérdésében, akkor az oklevél szerint kockadobással döntsék el, ki lesz az első vásárló. A német fordítás e helyütt csak fleischhacker meisterekről szól (14. sz., 369, 10), mészároslegényekről azonban nem. Mivel azonban a kérdéses oklevelek (10-12., 14. sz.) egyike sem nyújt egyéb adatokat a mészároslegényekről, nem dönthető el, hogy a baromvásárlást a késő középkortól eltérően a 18. században valóban csak a mészárosmesterek intézhették-e, legényeik azonban nem. Összegezve, a német fordítás nyelvét a késő 17. és 18. század kancelláriai stílusa jellemzi. E kancelláriai stílus a fordításban még jobban elemezhető, mint más kortárs kancelláriai szövegekben, mert lehetőség van a fordítás összehasonlítására az ismeretlen eredetiben átírt, maguk részéről fennmaradt, mintegy három évszázaddal korábbi latin oklevelekkel. Ezért e párhuzamos változatok, melyekből fent mindössze néhány különbségre mutattam rá, kiválóan alkalmasak szemináriumi gyakorlatként az újkori német kancelláriai stílus megismertetésére. Kérdés végül, a német fordítás grafémikája összhangban áll-e a hozzávetőleges datálással. Mind a fordítás, mind az 1696-ból származó céhlevél betühasználata a 17. század és a 18. század első fele írásosságának jellemzőit mutatja. A kúfn. magánhangzónyúlást többé-kevésbé következetesen a magánhangzójel megkettőzésével vagy nyújtó h-val jelölik, ott is, ahol a mai helyesírás nem tartalmazza e hosszúságjelölőket (pl. a zwahr, verlohren, weegs, taag stb. szavakban). Ez a maitól eltérő hosszúságjelölés mindenek előtt a 17. és a korai 18. századra jellemző.

26 Jellemzően mindkét szöveg jelöli továbbá a nyelvjárási labializációt, pl.pönckh, löderermeister, würklich stb. (fordítás), illetve fleüschhacker, zöchen, fanden (céhlevél). A 18. században már ritkák az olyan egyéni írásmódok, melyek egy-egy írnoki kéz sajátjai, s melyek alapján különböző szövegek különböző írnokokhoz rendelhetők. Kifejezetten a fordításra, illetve a céhlevélre jellemző néhány szóspecifikus írásmód. Kfn. í-t rendszerint mindkét szöveg <ey>-nek írja, kfn. ei-t <ei>-nek, <ey>-nek vagy <ai>-nak. A

'Meister' szó azonban a fordításban kivétel nélkül <ei>-vel, a céhlevélben pedig <ai>-val szerepel; a 'Zech' szó a fordításban - a labializáció általános jelölése ellenére - mindig <e>-vel (egy zeich alak kivételével), a céhlevélben azonban többnyire <ö>-vel. 25 A hitelélet modern terminológiája is megjelenik a fordításban. A Sub spe mutui comparaverit (10. sz., 360, 31) fordítása auf credit genohmen (14. sz., 374, 2), a középkori latin venditor (10. sz., 360, 35) ennek megfelelően nem 'verkaufer', hanem creditor (14. sz., 374, 6). 26 Vö. POLENZ: i. m. [mint 23. j.] 243. p. sk.