Delehan Mihajlo – Kutassy Ilona: A Kárpátaljai Területi Állami Levéltár beregszászi osztályának magyar provenienciájú fondjai 1919-ig és 1938–1945 között - A Kárpát-medence levéltári forrásai. 1. Fond- és állagjegyzékek 2. (Budapest, 2009)

BEVEZETÉS

A Kérpátukrajnai Néptanács rendeletben hívta fel az illetékesek figyelmét a történelmi iratok összegyűjtésének szükségességére. A háborús körülmények miatt számos intézmény iratanyaga elveszett vagy a papírhiány miatt különböző „praktikus" célokra lett felhasználva. A Központi Történelmi Levéltár 1946. januárjában a Kárpátaljai Területi Állami Levéltár nevet kapta. Az újonnan kinevezett levéltári felelősök élükön egy belügyi megbízottal, G. Nekleszával felkutatták azon szervezetek, vállalatok, intézmények, intézetek, katonai és belügyi szervek iratait, amelyet a magyar közigazgatás hagyott hátra. A Kárpátukrajnai Néptanács határozata értelmében megalakultak a járási és városi archívumok, illetve az anyakönyvi hivatalok. Elkezdődött a levéltári anyag rendszerint szakszerűtlen selejtezése, ugyanis a munka végrehajtásához nem voltak meg a képzett szakemberek. Akik viszont meg tudták volna oldani az iratrendezést, azok vagy elmenekültek, vagy megbízhatatlanokká nyilvánították őket. A levéltár, mint állami hivatal a belügyi szervek fennhatósága alá került, a levéltári anyag további felkutatása, a megőrzés körülményeinek a biztosítása érdekében több helyi rendelet is született, de ezek nem teljesültek. Megfelelő épület hiányában képtelenség is volt eleget tenni a határozatokban foglaltaknak. Sajnos a kárpátaljai iratanyag egy része ebben az időszakban semmisült meg. A berendezkedő katonai közigazgatás, majd a szovjet hivatalok vezetői felesleges nyűgnek tekintették a számukra érthetetlen nyelven írt dokumentumokat és sokszor- mint a Beregszászi Törvényszék iratanyagát is - szemrebbenés nélkül megsemmisítették. Hasonló sorsra jutott azoknak az iratoknak a jelentős része is, amelyeket a Kárpátaljai Néptanács épületében tároltak. Ettől függetlenül a szervezett gyűjtőmunka eredményeképpen 1948-ban már közel 1 millió 300 ezer levéltári egységet tartottak számon, evvel alapjában véve befejeződött az iratok begyűjtése. Az egyházi iratok jelentős része valamivel később került az államhatalom kezelésébe, az anyag begyűjtését a belügyi szervek végezték, s így a kárpátaljai egyházi felekezetek jelentős része iratanyag nélkül maradt. Nem kímélték a falvak görög-, és római katolikus, továbbá református híveinek iratait sem. Barbár módon bántak a zsidóság dokumentális örökségével, amire jellemző példa a beregszászi eset, ahol ugyanis szinte minden iratot elégettek. A görög katolikus püspökség példásan rendezett levéltára csak az egyház betiltása után (1949) kerülhetett a levéltárba, irat és könyvtáranyagát kíméletlen selejtezésnek vetették alá, amelynek eredményeként az iratanyag jelentős része a Területi Levéltárba, a kéziratok egy része pedig a Honismereti Múzeum birtokába került. A szovjet éra elején szállították át Csehszlovákiából a Földmüvelésügyi Minisztérium Hegyvidéki kirendeltségének az iratgyűjteményét, mivel erre a szovjet hatóságok igényt tartottak. A továbbiakban az alaptalanul megvádolt papok, ellenzéki értelmiségiek elkobzott irat- és könyvtáranyaga kerülhetett még a levéltári gyűjteménybe. 1949-ben szervezték meg a területi pártbizottság levéltárát, amely teljesen függetlenül működött a területi levéltártól. Itt gyűjtötték össze a Csehszlovák Kommunista Párt kárpátaljai szervezetének iratait, valamint a területi és járási szintű párt és komszomol szervezetek dokumentumait. Ez a levéltár 1986-ban egy új impozáns, kimondottan irattárolásra szolgáló épületet kapott Ungváron, amely később - a Szovjetunió megszűntével (1991) - a Területi Levéltár tulajdonába ment át. A Területi Levéltár szovjet időszakának iratai és az igazgatóság ma is ebben az épületben van. Ungváron helyhiány miatt a levéltári iratokat különböző helyeken tárolták. Raktárul szolgált az egykori kormányzóság épületének néhány szobája, a belügyi osztály és az újságszerkesztőségek is. Ez az állapot 1953-ig tartott, amikor az egész levéltárat Beregszászba szállították. Itt az egykori (1865-ben épült) börtönépületben kapott helyet, ahol már jóval nagyobb létszámmal folytatták az iratrendezést a szovjet levéltári szabályoknak megfelelően. Ez azt jelentette, hogy a hivatalok, gyárak, intézmények iratanyagai külön fondszámot kaptak, ezen belül a rendszerezés a kronológiai elv szerint történt. Az új természetű iratrendezés nagyfokú szakértelmet és felelősséget követelt, amelynek a korra oly jellemző mennyiségi mutatók hajszolása miatt nem tudtak maradéktalanul eleget tenni. A beregszászi levéltári épület állapota az évtizedek folyamán fokozatosan romlott, ami negatív kihatással van ma is a levéltári iratok kutathatóságára. A mesterséges szovjet levéltári rendszer - ami megbontotta az egykori hivatal ügyrendje szerint belajstromozott iratok belső rendjét - az iratok nagyfokú átdolgozását-átrendezését, tematikai csoportosítását, az egységek bekötését, restaurálását, a lapok számozását és különböző kísérő lapokkal való ellátását, címzését, kartonfedővel való ellátását irányozta elő. Hangsúlyoznunk sem kell, hogy milyen feladatokat róttak ezek a követelmények a levéltárosokra. Az iratrendezés ily mód nagyon lelassult és hosszú idő telt el, amíg egyes „nélkülözhetetlen" iratok kutathatóvá váltak, nem beszélve azokról, amelyeket a szovjet rendszer idején kevésbé vagy egyáltalán nem tartottak fontosnak. A rendszerezés 1953-tól a beregszászi levéltárban a mai napig folyik, évtizedekkel a szovjet levéltári rendszer bevezetése után elmondhatjuk, hogy a levéltár iratanyagának kb. fele rendezett az említett követelményeknek megfelelően. Az 1990-es évek végétől a beregszászi történelmi levéltárban nem működik restaurációs műhely, ennek következtében az iratokat sem tudják a szabályok szerint rendszerezni és a kutatók rendelkezésére 11