Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Bonn
ben Bonnt francia vezetéssel jelentős erőddé építették ki. A város 1689. évi ostromakor elpusztult polgárházakat és templomokat újjáépítették. Az újjáépítésben nem vett részt a választófejedelem, minden erejét lefoglalta saját palotájának újjáépítése. 1715-ben a város déli részén a még fennmaradt védősáncokat lebontották; a teljes déli oldalt a választófejedelem kertekkel körülvett palotája foglalta el, s az egész városrész jellegét a vidéki nemesség és az udvari hivatalnokok palotái és előkelő házai határozták meg, a szegényebb lakosság az északi részen élt. Olyan nagyobb szabású tervek, mint pl. a palotától délre tervezett Josefstadt vagy a várost átszelő Fürstenstraße megvalósítására nem került sor. A barokk választófejedelmi palota megalkotásában részt vett neves építésztervezők közül meg kell említeni a következőket: Robert de Cotte (1656-1735), Francois de Cuvillies (1695-1788), Benoit de Fortier, Guillaume de Hauberat (P-I749), Peter Joseph Leydel (1798- 1845), Michael Leydel (1768-1841), Michael Leveilly, Balthasar Neumann (1687-1735), Antonio Riva (?- 1713), Henrico Zucalli (kb. 1642-1724). 1794 és 1813 között a városban lelassult az építkezések üteme, sőt számos régebbi templomot és kolostort le is bontottak, például a székesegyház közvetlen szomszédságában a Karoling-kori Szent Márton- és a Szent Gangolf-templomokat. Az egyetemnek 1818-ban való megalapítása és néhány hivatal Bonnba költözése következtében a tanárok és magasabb beosztású tisztviselők élénk magánépítkezésekbe fogtak. A szabad területeket szinte maradéktalanul beépítették, később lebontották a falak és sáncok nagy részét, elsősorban a város északnyugati részén. Az építkezések először 1820-ban lépték túl a régi városfalakat. A lebontott városfalak helyén díszes lakóházak épültek, s a Poppelsdorf-Allee és a Koblenz-Straße mindkét oldalán előkelő villákat emeltek. A középítkezés nem volt jelentős, főleg az egyetem építtetett. 1850-től 1870-ig az új építkezések déli és délnyugati irányban is átcsaptak a város határain. A Südstadt (déli város) nagyszabású beépítési tervét azonban a telekkisajátítás nehézségei miatt nem sikerült megvalósítani. A további tervektől a város visszariadt, és szemet hunyt a szabálytalan építkezések fölött. Az említett területeken elsősorban jómódú polgárok telepedtek le, a beépítés szellős és nagyvonalú; a szegényebb lakosság továbbra is az óváros északi részén élt. Fokozódott a középítkezések üteme is: törvényszék, egyetemi klinikák és különféle egyetemi intézetek létesültek, többnyire a város északi részében; ez egyébként a XX. századig akadályozta a város északi terjeszkedését. 1870-ben a korábbi városfalon kívül már több mint kétszer annyi ház volt, mint a belvárosban. 1870 és 1914 között a belváros lakóvárosból üzletvárossá alakult át, s az épületállomány 80%-a új épületeknek adja át helyét. A legtöbb történelmi épületet (városfalak, városkapuk, kolostorok, apátságok, korábbi választófejedelemségi hivatali épületek) lebontották. Ugyanebben az időszakban jelentős középítkezések is folytak: közlekedési és kommunális intézmények, iskolák és templomok létesültek. A társadalom szerinti rétegződés változatlanul északdéli irányú. A város északi negyede a legérdektelenebb, az északnyugati erősen kézműves jellegű; nyugaton és délnyugaton a jobb módú polgárság lakott, a legmódosabbak a Rajna közelében, a Koblenzer-Allee mentén. Az első világháború idején az építkezések leálltak. A világháború után lakásépítő közösségek támogatásával segítették elő a lakásépítkezést, különösen északnyugaton és délnyugaton. 1933 után a közlekedési, közigazgatási és szolgáltatási építkezéseket szorgalmazták, 1939-ben leállították a magánépítkezési tevékenységet, a középítkezések pedig légvédelmi óvóhelyek építésére korlátozódtak. Az 1944-45-ös évek légitámadásai alatt a belváros az összes történelmi emlékkel együtt majdnem teljesen elpusztult. A második világháború után a belvárost tervszerűen újjáépítették, igyekezve újabb beépíthető telkeket nyerni és jobb közlekedési viszonyokat teremteni; következésképpen a történelmi utcáknak a vonalvezetése is teljesen megváltozott, vagy megszűntek maguk az utcák is. A háborúban megsérült műemlék épületek nagy részét általában leegyszerűsített formában állították helyre. A klinika romjainak eltávolítása (a klinikákat a Venusberg egykori kaszárnyáiban helyezték el) lehetővé tette az észak felé való terjeszkedést. Bár a város déli részén a Bundeskanzleramt (Szövetségi Kancellári Hivatal), a Bundespräsidialamt (Szövetségi Elnöki Hivatal) és a Bundestag létesítményei szűk területen összpontosulnak, mégsem beszélhetünk igazi kormánynegyedről, mert a minisztériumok többnyire szétszórva helyezkednek el a városban, és csak az utolsó években mutatkozott növekvő központosító törekvés e térségben. A vidéki tisztviselők beköltözése új lakótelepek létesítésével járt Wichelshof, Tannebusch, Endenich és Kessenich területeken. A Venusberg korábbi természetvédelmi területeit részben felszabadították építkezési célokra. A városközponthoz közeli úgynevezett déli város sem tekinthető többé kizárólagos lakóterületeknek, mivel itt is egyre több házat emeltek vagy építettek át hatóságok és hivatalok számára. IRODALOM CLEMEN, P.: Die Kunstdenkmäler der Stadt und des Kreises Bonn [Bonn város és körzetének műemlékei]. Düsseldorf, 1905. Részletes bibliográfiával és ikonográfiával, valamint levéltári forrásokra vonatkozó adatokkal. CLEMEN, P.: Die Kunstdenkmäler des Siegkreises [Sieg körzet műemlékei]. Düsseldorf, 1907. Részletes bibliográBONN 89
