Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Berlin
Míg a XVII. század vége felé felállított manufaktúrák először szinte kizárólag a hadsereg, az államapparátus és az udvar ellátását szolgálták, később egyre inkább a lakosság igényeit is kielégítették. Az abszolutizmus korának kézművessége a manufaktúrákban magasabb fokra jutott, és a XVIII. század végétől egyre erőteljesebben fejlődött a kézműves-iparos polgárság is. A város keleti és északi területein üzemek létesültek. A XVIII. század végén Berlin 172 000 lakosával már Poroszország vezető ipari városa volt. A városfejlesztés előterében ugyanakkor elsősorban nem a tervszerű bővítés állt, hanem a művészi kiképzés. A XVIII. század végétől a XIX. század közepéig a berlini építészetet alapvetően a klasszicizmus, illetve a neoklaszszicizmus határozta meg. A folyamat összefonódott K. G. Langhaus építész és G. Schadow szobrász nevével. A késő barokk stílus továbbélése is megfigyelhető, például az Oranienburgi kapu (építész: Gontard) és a Hamburgi és Rosenthali kapu (építész: Unger) kialakításánál. Gentz és Carl Friedrich Schinkel személyében a klasszicista építészek új nemzedéke jelent meg, s határozta meg Berlin építészeti fejlődését. Az 1808-as városi rendtartás lényeges változásokat hozott a közigazgatásban. Az új választójog alapján választott városi képviselők testületé a belső ügyekben széles önkormányzatot kapott, és a városi hatóságok bizonyos ügyekben az államhatalom megfelelő szerveiként működtek. A jelentősebb építkezések a napóleoni háborúk idején egy időre megtorpantak. Berlin felszabadítása után a Schinkel nevéhez fűződő Neue Wache (Új Őrház, 1819-1821) új fellendülés kezdetét jelentette. Ez az építkezés már meglevő építészeti együtteshez csatlakozott, nevezetesen az Operaházhoz és a Brandenburgi kapuhoz. A Régi Múzeum és a színház városépítészetileg remekül hangsúlyozott épületek. Schinkel, akinek döntő szerepe volt a XIX. századi városképben, a klasszicizmuson túlmenően is talált a XIX. század építészeti feladataihoz méltó új formákat, ilyen például a Bauakademie (1832- 1836), amely a II. világháború során elpusztult. A klaszszicista stílus továbbélésének szép példája a Singakademie, ma a Makszim Gorkij Színház épülete (1825-1827). Az 1848-as európai forradalmak idején Berlinben utcai barikádharcok folytak. Noha a polgári forradalom elbukott, az ipar kapitalista fejlődésének eredményeképpen Németország az egyik legerősebb ipari állammá vált. Az egykori porosz királyi székhely a Német Birodalom fővárosává, katonai központjává vált, amit a város külső képe is tükrözött. A berlini gép-, elektromos és vegyipari üzemek új épületekkel gyarapodtak, ezekben a lakosság többsége munkát talált. Az ipart és a közigazgatást szolgáló infrastrukturális egységek szintén a modern urbanizációs folyamatot gyorsították. 1861-ben a város területét 2410 hektárral növelték, ezeken a városhoz csatolt területeken (Neu-Moabit, Wedding, Tiergarten és Hasenheide) részben az addig rendkívül rossz lakásviszonyok közt élő ipari proletariátus telepedett le. Már a XIX. század közepén színre léptek az állam és a magánszemélyek mellett az újfajta építtetők; mindenekelőtt jogi személyek, részvénytársaságok, de maga a városi közigazgatás is nagy épületeket emeltetett. Berlin városi magisztrátusa felépíttette a Rotes Rathaus (Vörös Városháza, 1861-1869) és a Stadthaus (1902-1911) épületét. További középületek: a Nationalgalerie (Nemzeti Galéria, 1867-1876), a Bode-Museum (1897-1904), a Pergamon-Museum (1909-1930), a Dom (1894-1904) és a Neuer Marstall (Új Istálló, 1869-1902). Berlin jellegzetességeihez tartoztak a szorosan beépített telkeken az egyre sokasodó munkásoknak épített, általában sötét és levegőtlen bérkaszárnyák is. A lakosság száma a vilmosi császárság első két évtizede alatt megkétszereződött (1890-ben 1 578 000 fő), majd a következő két évtized alatt ismét ugrásszerűen növekedett, 1912-re 2 095 ooo-re emelkedett. 1918-1919-ben Berlin a forradalmak fővárosa volt. A Hohenzollern-dinasztia megdöntése után a weimari polgári köztársaság vált a demokrácia letéteményesévé. A városközpontot a funkcionális városi épületek nagy száma és magas népsűrűség jellemezte. 1920-ban 8 város, többek között Charlottenburg, Wilmersdorf, Köpenick, Spandau, továbbá 59 község és 27 közigazgatásilag önálló nagybirtok közigazgatási összevonásával létrejött a csaknem 4 millió lakosú Nagy- Berlin (Einheitsgemeinde Berlin). Az elkövetkező néhány évtized során a Nagy-Berűnként egyesített területek megőrizték kertvárosi jellegüket. Nagy-Berlint 20 közigazgatási egységre osztották. Az akkori 20 városkerületből ma 8 - többek közt a legrégebbi városközpont - alkotja az NDK fővárosát, 12 kerület pedig - az 1920-as Nagy-Berlin területének 65%-a - Nyugat-Berlint. A város lakóinak száma 1925-ben kereken 4 millió volt, így London és New York után a világ harmadik legnagyobb városának számított. A gazdasági élet koncentrációja a XX. században, s főleg az I. világháború után tovább folytatódott, amit az is bizonyít, hogy az össznémet tőke 80%-a itt összpontosult, s a német munkásság többsége is itt dolgozott. A gazdasági fellendülés magával hozta a tudományos és kulturális élet fellendülését is, és a városépítés és -rendezés terén is korszerű áramlatoknak adott helyt. A történelmi városmag körül gyűrűsen bővült metropolisban nyolc, szinte önálló városközpont fejlődött ki. A Bauhausnak és más modern kísérletező irányzatoknak nagy szerep jutott új erőművek, lakónegyedek, hivatali és kulturális központok tervezésénél. Az egyszerű formák, valamint az új építőanyagok, a beton, az acél alkalmazása s zöldövezettel védett települések voltak hivatva feloldani a vilmosi kor formáinak merevségét. A kor jellegzetes BERLIN 73
