Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Szófia
1189-ben Barbarossa Frigyes dúlja fel, 1194-ben pedig Asszen cár felszabadítja. A város a XII-XIV. században fejlett kézműves(aranyműves és kovácsolt készítmények, fegyverek, kerámiaáruk stb.) és kereskedelmi központ. A Szredec névből a XIV. század utolsó évtizedében lett Szófia, a Szveta Szofija-templom után. Ez a név először Ivan Sisman bolgár cár (1371-1393) okiratában szerepel, amelyet a Szófia közelében lévő dragalevci kolostornak adott. Ekkor a város rövid ideig főváros is volt. A második bolgár állam idejéből maradt fenn a középkori bojanai templom (1259), amelynek legrégibb része egy kis egykupolás templom a X-XI. századból. Belsejét gazdagon díszítik a festmények. Itt látható Kálóján és felesége, Desziszlava, továbbá Asszen Konsztantin cár és felesége, Irina képe is. 1382-től 1878-ig a város török fennhatóság alá tartozott, csupán Hunyadi János hadai szabadították fel egy évre 1443-ban. Szófia környékén a török uralom alatt is épültek kolostorok, a dragalevci kolostor mind a mai napig fennmaradt. A középkori Szófiáról csak töredékes ismereteink vannak. Szófiát a törökök Runolijszko Bejlerbejsztvo székhelyévé emelik, és jellegét megváltoztatják, eltörökösítik: a városképet a kupolás mecsetek, minaretek és a karavánszeráj határozták meg. A török megszállás idején számos külföldi utazó járt a városban és hagyott ránk leírásokat. Wenern Szófiát külső képe alapján Wormshoz hasonlítja (1616), Benalia pedig Páduához (1684); Evlija Cselebi, aki 1652-1653- ban lakott Szófiában, így ír: „Szófia nagy város, amely a hasonló nevű völgy déli oldalán, a Vitosa hegység ölében, Koru-Baglár magaslatai alatt terül el.” Közli, hogy Szófia nem erődváros és nincsenek erődfalai. Evlija Cselebi leírja azt is, hogy azokat a negyedeket, ahol bolgárok laktak, „város”-nak nevezték és rendszerint egy abban a negyedben található jelentős épület nevét viselték. Szófia szűk utcái egyenetlenek és kivilágítatlanok voltak. Rendszerint annak az útnak a nevét viselték, amelyhez csatlakoztak: Isztambul-Szokkagi, Bolhain- Dzsadesszi stb. Evlija Cselebi útleírásában néhány térről is tesz említést. Bratiszlav, a mitrovicai utazó 1595-ben a konakról (a városi kormányzó pasa kastélyáról) ír. Bertrandon de la Brocquiére arról tudósít (1443), hogy a város lakosságának legnagyobb része bolgár, a törökök a népesség kisebb részét alkotják. Hasonlóan számolnak be Berutti, Morodini (1675), V. Grigorovics és más utazók is. A város későbbi történetére vonatkozó ismereteink Szófia katolikus püspökének, Petar Bodannak (1640), Locinianinak (1786) és David Ungnaunak (1752) a leírásaira támaszkodnak. A város felszabadítása előtti időből származó utolsó adatokat Felix Kanitz (1882) beszámolójából ismerjük, aki leírta, hogy 1871-ben Szófiában hozzávetőleg 45 nagyobb és kisebb mecset létezett, amelyek közül a legérdekesebb a Büjük dzsámi volt, a mai Régészeti Múzeum. Eltérően a legtöbb európai fővárostól, a középkori építészeti stílust a török korszak követte, amelynek számos emléke még a mai városképet is meghatározza. A gazdasági fejlődés a török uralom alatt lelassult, de bizonyos iparágak és a kereskedelem fejlődött. Ezekben a főszerepet többnyire külföldiek (zsidók, dubrovniki kereskedők stb.) játszották. 1797-ben Szófiát O. Paszvantoglu vezetésével a janicsárok, 1831-1832-ben pedig Kardzsali harcosai foglalták el és fosztották ki. A betörések miatt a lakosság száma állandóan csökkent, az épületek pusztultak. A krími háború (1853-1856) után a város, mint Bejlerbejsztvo fővárosa fokozatosan elvesztette adminisztratív vezető szerepét és csak a szandzsákok központjának volt tekinthető a Duna-vilajetben. Szófia bolgár lakossága a XIX. században aktív részt vállalt a török uralom elleni vallási és nemzeti küzdelemben. V. Levszki 1870-ben forradalmi tanácsot alapított. Az 1876-os áprilisi forradalom leverését követően a bolgárokat kegyetlen terrorral nyomták el, az orosz-török háború (1877-1878) során a város török katonai táborrá alakult. Az orosz hadsereg 1878. január 4-én szabadította fel a várost. Szófia szomorú állapotáról Konsztantin Irecsek professzornak, az akkori művelődésügyi miniszternek a leírásából van tudomásunk. A várost nemzetiségek szerint osztották városrészekre. Az utak keskenyek, egyenetlenek és sárosak voltak, tér csak kevés volt, többnyire a mecsetek és templomok előtt, és azok is kövezetlenek. A város legmozgalmasabb része a Csarsijata (piactér) volt, alacsony építésű fabódékkal, elöl kirakattal. A városban a meleg termálvizes természetes fürdők mellett mesterségesen melegített vizű fürdőket is (Kamami) találunk. A régi Szófia jellegzetességének számított az óratorony, amely a vártól (ma Nemzeti Galéria) északkeletre állt. A várost körülvevő védőárok az 1878-as felszabadulásig fennmaradt, kapukkal védett hidak vezettek át felette. Később feltöltötték, mert a város kinőtte régi határait. Kedvező fekvése miatt Szófiát 1879. április 3-án a bolgár fejedelemség fővárosává emelték. Ebben az időben Szófiának hozzávetőleg 15 000 lakosa s 3000 lakóháza volt. Szófiához csatolták a szomszédos falvakat - Podniane, Szlatina, Dragalevci, Kraszno-Szelo, Nadezsda, Orlandovci stb. -, s ennek következtében mind területe, mind pedig lakóinak száma megnövekedett. 1888-ban bekapcsolódott a Bécs-Konstantinápoly vasútvonal forgalmába. Szófia 1879. évi fővárossá nyilvánítása után jött létre a Központi Városi Elöljáróság, a szükséges igazgatási szerveivel együtt. Az első rendezési terv a török közigazgatás idején odakerült francia építészek által készített telekkönyvi vázlat 310 EURÓPAI FŐVÁROSOK
