Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Stockholm
A XIV. század közepén hozott és néhány módosítással 1734-ig érvényes városi törvények a stockholmi viszonyok alapján íródtak. E törvények értelmében a várost a korona érdekeit képviselő tiszttartó igazgatta, valamint a tanács, amely hat polgármesterből és legfeljebb harminc tanácsnokból állhatott. A tanácsnokok fele svéd, fele német származású volt; így próbálták ellensúlyozni a németek hatalmát a városban. A tanácsban érvényesülő idegen befolyás azonban csak 1471-ben szűnt meg, amikor Sten Sture a brukerbergi ütközetben legyőzte a dánokat. A város legrégebbi iratai elvesztek, a legkorábbi fennmaradt irat 1436-ból való. A XV. századból származnak a lakosság számára és összetételére vonatkozó első írásos ismereteink. 1460-ban a városnak mintegy 1000 polgára volt, számuk a XVI. század elejére körülbelül 1200 főre emelkedett. Az összlakosság természetesen ennél sokkal nagyobb volt. A középkori Stadsholmen uralkodó épülete a vár volt. A külső fal és az épületek maradványai a jelenlegi királyi palota északi szárnyán ma is láthatók. A város legősibb része Stadsholmen legkiemelkedőbb pontján épült, s a városfal építéséhez felhasználták a meredek partfalat is. Ennek az ősi városfalnak maradványait azonban az alapos kutatómunka ellenére sem sikerült egyértelműen azonosítani, noha a falak létezését számos irat bizonyítja. A városfalon kívül már a XIV. században keletkeztek új városnegyedek, és a városfalat a tengerpart irányában bővítették. Az új falak, kapuk és tornyok helyét főképpen a Hans Hansson által vezetett feltárások alapján állapították meg. Az 1978-as ásatások során a XV. századból származó városfalat találtak a Stadsholmentől északra fekvő kis Helgelandsholmenszigeten. A város főteréről, a mai Stortorgetről indultak a főutcák, mai nevükön a Köpmangatan, Svartmangatan és a Skomakargatan, amelyeknek a város törvényei szerint legalább 8 ell (körülbelül 5 méter) szélesnek kellett lenniük. A nagy és szabálytalan háztömbök szorosan egymás mellé épültek, de mögöttük feltehetően bőven maradt hely. Később, a városfalon túl egészen másképpen építkeztek; a városfal és a jelentősebb átmenő utak - a mai Västerlänggatan és Österlänggatan - között hosszú és keskeny tömbök alakultak ki. E két átmenő úton kívül fokozatosan kiépült a vízhez vezető sikátorok hálózata is. A vízpartot többnyire mólók és raktárak szegélyezték. Az Óváros szinte teljesen megőrizte ezt a középkori városszerkezetet. A Stortorget északi oldalán állt a városháza, térre néző oromfallal és az első emeleten kialakított nagy tanácsteremmel. (A XVII. században lebontották.) A városházától északra 1306-ban szentelték fel a város első templomát, a Szent Miklós-templomot. Az eredetileg feleakkora templom a jelenlegi Storkyrkan, a stockholmi székesegyház része. A templomot a középkorban többször átépítették, jelenlegi külsejét a XVIII. században nyerte el. A Helgeandshusetet (Szentlélek háza) is valószínűleg a XIII. század végén alapították a Helgelandsholmenszigeten az aggok és a betegek számára, de az épületet később lerombolták. Az 1978-as ásatások az épülethez tartozó temetkezési helyet tártak fel. Az 1420-as évek elején hasonló céllal új épületet emeltek a város területén, amelyet Själagardennek, vagyis a Lelkek kertjének neveztek el. Ezt az 1930-as években bontották el, pincéje ma is látható. A városban már korán kialakultak a szerzetesrendek. A ferenceseknek Magnus Ladulás a várostól nyugatra fekvő Riddarholmen-szigetet ajándékozta, s ezen már az 1280-as években megkezdték a templom és a kolostor építését. A templom, a ma is álló Riddarholmskyrkan lett a svéd királyok temetkezési temploma, ezért főleg a XVIII. században halottas kápolnákat és kriptákat építettek hozzá. A kolostor fennmaradt részei beépültek a templomtól délre emelt épületekbe. Ugyancsak az 1280-as években épült a ferencrendi Szent Klára nővérek zárdája, a Klara Kloster a városon kívül, Normáimban. A rend adományok révén hatalmas földbirtokhoz jutott. A domonkosok 1336-tól a város déli részén építették fel kolostorukat, melynek árkádos pincéi máig is fennmaradtak. Az építmény föld feletti része a reformáció után megsemmisült. A polgárházak építését többek között a városi törvények is szabályozták. A középkorban a város képviselői között két magister aedificorum (építőmester) foglalt helyet, akik általában nem hivatásos építészek voltak, inkább jeles polgárok és tanácsnokok. A legkorábbi világi építkezési módokról keveset tudunk, eleinte feltehetőleg fát használtak építőanyagként. Ennek ellenére a XIII. század végén Stockholm környékén már téglaégetők működtek, amelyek elsősorban a kastélyok, templomok és kolostorok építéséhez szolgáltattak építőanyagot. A faépületeket lassan felváltották a favázas téglaépületek, de csak a XVII. században szűnt meg teljesen építésük. A középkorban épült világi építményeknél a későbbi homlokzatok alól a Stockholmi Városi Múzeum meglepően sok középkori boltívet és több emelet magas kőfalmaradványt tárt fel különböző építési korszakokból. Néhány éves dán megszállás után 1523-ban Vasa Gusztáv felszabadította Stockholmot. Ezzel véget ért a vár és a város feletti idegen uralom, de Stockholm városa elszegényedett. Az ostrom felemésztette tartalékait, és sok jeles polgár vesztette életét az 1520-as „vérfürdő”ben. Az állam kiterjesztette fennhatóságát a városra, és erősen megnyirbálta a középkorban élvezett szabadságjogait. Megváltozott a lakosság összetétele is; egyre többen kerültek a király szolgálatába. 298 EURÓPAI FŐVÁROSOK
