Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Róma
Santorum. E szűk határok között tartotta fenn magát a város egészen a pápák Avignonból történő visszatéréséig, a XIV. század második feléig. A középkori Róma katasztrofális gazdasági helyzete, a pápák és a német-római császárok küzdelme (invesztitúraharc), a római nemesség megszelídíthetetlen ellentétei mintegy évszázaddal késleltették azt a nagy kulturális és művészeti felvirágzást, amely a keresztény Nyugaton szinte általánosan tapasztalható az évezred fordulóját követően. II. Callixtus pápa idején (1119-1124) restaurálták a Santa Maria in Trastevere- és a San Crisogono-templomot. II. Honorius pápa idején (1124-1130) befejezik a San Clemente-templom újjáépítését, és ismét berendeznek több templomot. II. Lucius (1144-1145) Rómába hívja a clunyi szerzeteseket, akiknek oroszlánrészük volt az egyház lelkiismereti újjászületésében, és megbízást adott az Aventinuson levő Santa Saba-kolostor újjáalakítására. A már kész építészeti elemek felhasználására alapozó építészeti technika még hosszú ideig tartja magát, és megnehezíti a gótikus építészeti stílus behatolását. Annak ellenére, hogy jelen vannak Rómában a cisztercita szerzetesrend képviselői, akiket II. Ince pápa (1130-1143) azért hívott be, hogy fenntartsák a Szent Vince- és Anastasius-kolostort, a gótika csupán lassan hódít tért, és számos gótikus emlék el is pusztult az évszázadok folyamán (pl. a S. Giovanni in Laterano és a S. Maria Maggiore apszisa). Fennmaradt viszont a S. Maria sopra Minerva-, a S. Maria in Aracoeli-templom, a S. Paolokatedrális Arnolfo ciboriuma (kegytárgyőrzője). A XIII. századdal kezdődik a nagy pápák kora. A híres római kőfaragók (márványművesek) számos templomot és polgári épületet díszítettek egyedülálló művészetükkel. A leghíresebb kőfaragó családok közül említésre méltó a Cosmateschi és a Vassalletto család, ők dolgoznak sok templom mozaikpadlózatán (S. Maria sopra Minerva, S. Maria in Aracoeli stb.). E korban, igencsak méltánytalanul, az ókori épületeket márványbányáknak tekintve felhasználták az ott talált nagyszerű elemeket. Ostiából és a Fórumról hurcolták el például a pisai dóm oszlopait. Emellett már akkor voltak olyanok - pl. Giordani Orsini bíboros -, akik gyűjtötték a római márványalkotásokat. A város új épületekkel, márvánnyal burkolt árkádokkal, két- és háromoszlopos harangtornyokkal gazdagodik az északról érkező kulturális ösztönzők hatására. Az 1200-as években sok zarándokházat építettek, ezek az egykori xenodochiák (pl. a Spirito in Saxia - 1204). A zarándokokat származásuk és nemzetiségük szerint elkülönítve helyezték el, és ez nem kis mértékben hatott a római kultúra elkövetkező évszázadaira. A XIV. század elején ünnepélyesen megnyitották az első jubileumi szent évet (VIII. Bonifác pápa, 1294-1303), amely a zarándokok hatalmas tömegét vonzotta a városba. Az antik Via Cassia - akkori elnevezése Via Francigena - és a Via Flaminia volt a leglátogatottabb útvonal. A város belsejének szűk, gondozatlan sikátorai többé-kevésbé a klasszikus város alaprajzát követték, a barbár betörések utáni teljes anarchia képét nyújtva. Kevés útnak volt elnevezése. Egyesek megtartották nevüket az antik időkből (Via Lata, a jelenlegi Corso), mások egy-egy családról, birtokról kapták nevüket, még gyakrabban az ott működő kézművesek foglalkozásáról. Ekkor alakultak ki a zarándokok útvonalai „iter peregrinorum”, amelyek lehetővé tették a fő szentélyek meglátogatását, ezenkívül érintettek néhány nagy tiszteletben tartott más templomot is. A fennmaradt írások a Colosseum és a lateráni bazilika közé eső útvonalat mint „a legnagyobb utat”, a „Carriera dei Martiri in Borgó”-t, a „Vicus Longust” (hosszú sikátor) a S. Vitale-templom mellett, a „Vicus Patríciust”, amely a mai Via Merulának felel meg, valamint a „Summa Sacra” utat említik. Az avignoni száműzetéssel bealkonyult a nagy pápai hatalomnak. A várost ismét elkeseredett belviszályok dúlták fel. A vezető bárói családok erre az időre felépítették erődítményjellegű tornyaikat a város kulcsfontosságú helyein. Róma a XV. században A XV. században, a francia királyok iránti kényszerű engedelmesség korszaka után, mialatt a Curia Avignonba költözött, végleg megbukott az az álom, hogy a római pápák szellemi hatalma alatt valamennyi keresztény nép egy óriási birodalomba tömörüljön, ui. időközben megszilárdultak a nagy európai államok. A quattrocento fordulójában azonban egy a humanisták - közöttük Petrarca - által előkészített új célkitűzés hatja át a pápákat egészen a XVII. századig, a „Restauratio Urbis”, s ez nem más, mint a római kultúra nagy hagyományainak megújítása. Mind a polgári, mind az egyházi építészetben igyekeznek visszatérni a klasszikus formák tisztaságához. Az új stílus meghonosítása Alberti, majd Rossellino nevéhez fűződik. Amikor V. Márton pápa visszaérkezett a városba, azt szomorú állapotban találta. A kevés megmaradt lakóház a Capitolium és a Tevere közti kanyarban helyezkedett el. Az idegen népek betörései és a nemtörődömség következtében tönkrement az egykori csatornarendszer: a leomlott vízvezetékek nem voltak képesek fedezni a város vízszükségletét, ezért gyakoriak voltak a járványok is. 1417-től 1447-ig (V. Márton és utóda, IV. Eugén) az elsődlegesen fontos létesítményeket állították helyre. A pápák családjaik palotáját kibővítették. A pápák kezdeményezését látva, a bíborosok is restaurálási munkálatokba kezdtek és saját költségükön állíttatták helyre azokat a székesegyházakat, amelyek élén álltak, illetve maguknak és családjuknak fényes palotákat építtettek. Ily módon épült az Orsini-palota a Piazza Navonán, a S. Lorenzo in Lucina és az Onofrio biborosi palota, RÓMA 269
