Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Róma
lásgyakorlás legősibb helyeire. Példa erre: a Szent Pudentianus- (Pudentis titulussal), Szent Kelemen- (dementis titulussal), Szent János- és Pál- (Bizantis és Pammachii titulussal) templomok. A középkori Róma, Constantinustól a XIV. századig (2. számú tábla) A Konstantinápolyba menekült császároktól elhagyott Róma a barbár népek félelmetes betöréseinek volt tanúja. Az immár szentnek és öröknek tekintett város jó időre mozdulatlanságba merevedett. Erről tanúskodnak a fennmaradt rendeletek is. Valentianus és Valente császár elrendelte a város prefektusának, hogy ne engedélyezze a falakon belül újabb épületek építését, és tartsa magát a már meglevők megőrzéséhez. Csak Onorius császár fejtett ki némi aktivitást e téren, ő is főleg a város védelmi rendszerét erősítette egy híd és a Szent Péter sírjához vezető lejárat megépítésével. A barbárok először 410-ben foglalták el és fosztották ki Rómát. A második kemény csapást 455-ben a vandálok betörése jelentette. A klasszikus metropolis ekkor már jóvátehetetlenül romokban hevert, és ettől az időtől honosodott meg az a szokás, hogy az antik alkotások köveit használták fel építőanyagul: ilyenek a S. Bibiana-, S. Sabina-, S. Pietro in Vincoli-, S. Stefano Rotondo-, S. Giorgio in Velabro-, S. Vitale- és számos más templom. A nyugati világot és elsősorban annak központját elárasztó általános hanyatlás közepette a városban egyre nagyobb tekintéllyel lépnek fel Róma püspökei, a vallás vezérei, Krisztus földi helytartói. Ekkor a pápáknak csupán erkölcsi tekintélyük volt, de hamarosan elsődleges politikai szerepre tettek szert, először a keresztény vallásra térített barbár királyok erejére támaszkodva, majd hol egyik, hol másik római arisztokrata csoportra. így, a hivők által adományozott javak és birtokok révén sikerült kezükbe venni a város kormányzását és megkezdeniük hűbérúri tevékenységüket. Még ennél is nagyobb lett befolyásuk a IX. században, amikor magukhoz ragadták a Római Szent Birodalom császára megkoronázásának jogát. Nagy Károly 800-ban lett ily módon megkoronázva. A VI. századtól a XI. századig a város új arculatot öltött. A barbárok elvonulása után a régi utak a szent városba irányuló zarándokok útjaivá váltak. A városon belül a klasszikus utcákat nem módosították, a bazilikákhoz vezető útvonalak azonban elsőrendű fontosságot kaptak. A számában jelentősen megcsappant lakosság még az egykori lakóházakban élt, ezeket azonban időről időre átalakították. A lassan, de megállíthatatlanul romló nagy császári épületek fegyveres csoportok menedékeivé váltak, míg a bárói családok, közöttük az Orsini, Colonna, Crescenzi családok és a Tuscolo grófok katonai őrtornyokat építettek a romokon és egymás között folytonos ellentétben álló csoportokra osztották a várost. így akarták megszerezni a Capitolium feletti egyeduralmat (itt ugyanis a polgári adminisztrációt a Szenátus végezte), és így érvényesüljön befolyásuk a pápaválasztáskor. Számos templom épült vagy épült újjá ezekben az években, közöttük a Santa Ágnese, a San Giovanni a Porta Latina, a Santi Quatro Coronati, a Santa Maria in Cosmedin, a Santa Maria in Trastevere. Érdemes röviden kitérnünk e templomok jellemzőire. Már a IV. században épült, legrégibb építmények bizonyos változatosságot mutatnak: vannak közöttük a császári paloták példáját követő egyhajós bazilikák, a hajók száma azonban leginkább három és a forensi (az igazságszolgáltatás helyén épült) bazilikák mintájára készültek dupla apszissal. Az új elemek: a négyszögletes árkádsor, amely az épület rövidebb oldalán fut végig, továbbá a kereszthajó, amely talán a Martyrium előtti teret behatároló kerítésből maradt fenn. E típusra példa a S. Ágnese-, a régi S. Lorenzo-, a SS. Giovanni e Paolo-templomok. Egy külön példa a régi Szent Péter-templom öt hajójával, amelyek három apszisban végződtek. A római bazilikára jellemző központi alaprajz is tovább él a kora keresztény építészetben (S. Costanza, S. Stefano Rotondo). Térjünk azonban vissza a városképhez: e sötét időszakban meg kell említeni a számos kórházat, az ún. xenodochiát, közöttük a Fórumon létesítettet és a S. Maria in Triviót, amelyek a zarándokok menedékéül is szolgáltak. Az itt-ott már romokban fekvő ősi falakat csak részben restaurálta a városi közigazgatás. A város ekkor már nem terjedt egészen a falakig, így jelentős területet legelők és kertek foglaltak el (Campo Vaccino). A Teverén számos rév működött. A trasteverei rész Ripa Romeához tartozott, míg az Aventinus alatti résznek Ripa Greca (a S. Maria in Cosmedin-templom melletti Schola Grecáról) volt a neve. A Tiberina sziget körül számos malom működött. A Capitolium előtti téren a magistratusok palotája alatt kapott helyet a piac, amelyet később az Aracoeli alá költöztettek. Az Augustus császár idején elrendelt négy kerületre osztás megmaradt, jóllehet bizonytalan határokkal és új elnevezésekkel. Például a Szent Péter-bazilika közelében egy germán kolónia telepedett le, amely Burg- Borgónak nevezte el az ősi Campo Vaticanót. Megtörtént, hogy egy-egy zónát valamely klasszikus műalkotásról neveztek el, esetleg egy szökőkútról. A VII. századot követően a domus ecclesiaen (eklézsiák) kívül elterjedtek az ún. diakóniák, elnevezésük görög eredetű, szerepük a templomok mellett a jótékonysági intézetek helyettesítése volt. Amint a térképre pillantva is megállapítható, a középkori Róma a S. Pietro és a Trastevere kerületen kívül csak a folyókanyar által közrefogott, a Capitolium és a Lateráni-bazilika körüli területen helyezkedett el. Az utóbbi zónában volt a pápák rezidenciája, a Sancta 268 EURÓP AIjFő VÁRÓ SOK
