Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Párizs
zad fordulóján tapasztalt szegényességét, hisz a rendszer stabilnak számított és az ország gyarmatbirodalma is magas jövedelmet biztosított. 1871-től 1914-ig lényegében Haussmann művét folytatták tovább, különösen a városrendezés és az úthálózat bővítése terén. Megépült az Avenue de l’Opera, a Boulevard Saint-Germain, a Boulevard Haussmann stb. A bal parton megszületett a külső bulvárok déli mása: a nagykörút a Mirabeau-hídtól a Tolbiac-hídig. A városrendezés és a közlekedés terén új megoldások születtek: körforgalom az útkereszteződésekben, kétszintes útkereszteződések, a házak homlokzatainak lépcsőzetes építése (pl. a Boulevard Raspailon). Az eklektikus haussmanni stílus az építészetben jóval 1900 után is uralkodó maradt, de megszületett egy új stílus, a „style 1900”, a szecesszió, amit az egyenes vonalak elutasítása és a rafinált görbék keresése jellemez. Kezdeményezői Lavirotte, de elsősorban Guimard voltak. Ez utóbbi alkotása a Fontaine utcai Castel Béranger. Ezzel egy időben az építészetben új szerepet kapott a vasbeton. Már nem egyszerűen láthatatlan tartószerkezet és kellék, hanem az építkezés alapvető eleme, és esztétikai szerepe is jelentős (Franklin utcai bérház, 1902, építők a Perret testvérek). A „Belle Époque” építészetének egyik utolsó alkotása a Théátre des Champs-Élysées (1911-1913, építője Perret). Az 1900-ban elkezdett földalatti építésének kivételével kevés nagy munkát vállalt a harmadik köztársaság, viszont elég sok jelentős műemlékkel gazdagította a fővárost. Ezeket nagyobbrészt a Párizsban rendezett világkiállítások alkalmával építették. Az 1889-ben felállított Eiffel-toronynak is ez az eredete. 300 méter magasságával hosszú ideig a világ legmagasabb épülete, fémszerkezete pedig az egyik legmerészebb alkotás volt. A Grand és a Petit Palais, a III. Sándor-híd (a Szajna első egyárkádos hídja) is az 1900-as világkiállításra épültek. Az 1931-ben rendezett gyarmati kiállítás alkalmával Laprade építész a vincennes-i erdő bejáratánál állandó gyarmati kiállítási épületet emelt (jelenleg a Tengerentúli Franciaország Múzeuma). A második császárság építészeti stílusában az 1878-as világkiállításra épült Trocadéro-palotát lebontották, helyén a Chaillot-palota betonépülete, a Musée d’Art Moderne-nel (Modern Művészetek Múzeuma) együtt az 1937-es világkiállításra épültek. A város vezetése teljesen elhanyagolta a zöld területek létesítését. Legfeljebb három ilyen alkotást említhetünk meg: az 1900-as világkiállítás alkalmából hozták létre a Trocadéro kertjeit (Vacherot tervezte), a Champ de Mars parkját és a Bagatelle rózsakertjét (Forestier műve). Lajos- Fülöp erődítményeinek lebontásakor (1920) a város az egész területet parcelláztatta és így nem létesült zöldövezet. 1905-ben Selves prefektusának egy jelentésében szerepel az „egészségtelen sziget” kifejezés. Ez adta az indítékot arra, hogy a városi elöljáróság elrendelje Párizs központjának szanálását, az egészségtelen szigetecskék kisajátítását, majd felszámolását. 1921-ben Autran prefektus tizenhét szigetecskét nyilvánított egészségtelennek. 1932-ben szanálták a Saint-Merry szigetet az azt körülvevő negyedekkel együtt. Ennek a helyén épült 1972-ben a Pompidouról elnevezett kulturális központ. A lakbérek tovább emelkedtek, az üres lakások száma pedig csökkent (az 1899-es 42 571-ről 1911-ben 10 795-re). A Siegfried-törvény 1894-ben anyagi eszközöket bocsátott a községek rendelkezésére menhelyek létesítésére. Egy 1912-ben hozott törvény létrehozta az olcsó lakások közhivatalát. Ez a párizsi hivatal csak az első világháború után kezdhette meg működését az erődítmények területének hasznosításával. Az eredmény közepes volt: 1920- 1948 között 22 000 lakást építettek összesen 129 000 ember befogadására. Már a második császárság idején közlekedési nehézséggel küzdött a város, a század végén tovább romlott a helyzet. 1871-től 29 éven át vitatták az érintett különböző hatóságok az 1900-ban megnyílt metró létjogosultságát. A metrónak kettős feladata volt: el kellett látnia a város belső közlekedését, valamint a főváros és a külvárosok összeköttetését. A munkások ingázása már a századforduló idején is számottevő volt, 1936-ban már 400 000 ember járt be naponta a külvárosokból, 72 000 pedig a városból a külvárosokba. A metró a város vállalkozása lett, vonalain elektromos vontatást vezettek be (F. Bienvenue mérnök tervei szerint épült). A történelmi városnegyedeket megóvták a tömegközlekedés föld alá helyezésével. A megállók az 1900-as stílus, a szecesszió legjobb példái közül valók (H. Guimard tervezte). A metróútvonalak megépítésének három, egymást követő fázisa volt. Az első útszakasz, amely 1900-ban nyílt meg, kizárólag Párizsra korlátozódott. 1920-tól megyei fennhatóság alá került a metró, ekkor néhány vonalát meghosszabbították a külvárosok felé. Ez már az úgynevezett „métro de pénétration”, a városközpont megközelítésére alkalmas földalatti volt. A második világháború után a regionális metró építése került napirendre. A műemlékek védelmére alakult testület, a Société des Amis des Monuments Parisiens (Párizsi Műemlékek Barátainak Társasága) döntő szerepet játszott a város esztétikai arculatának megőrzésében. A „région parisienne” (párizsi körzet) kifejezés először 1928-ban hangzott el, az akkori tanács elnökének, Raymond Poincarénak a szájából. Nem sokkal ezután hozták létre a belügyminisztérium mellett a Comité supérieur de l’aménagement et de l’organisation de la région parisienne-t (párizsi körzet szervezésének és területrendezésének legfőbb bizottsága). Egy 1932-es törvény értelmében a párizsi körzet az a terület, amelyet a Notre-Dame-tól számított 35 km-es sugarú kör magában foglal, figyelmen kívül hagyva a közigazgatási realitásokat. A területrendezési szakemberek megbízatása a történelmi Párizsra nem terjedt ki. 1935-ben került megPÁRIZS 237
