Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)

Lisszabon

kát nyitottak. A nemesség ekkor kezdett a Castelo (Vár) dombjáról az új, szellős és tágas negyed felé áramlani és a XVII-XVIII. században itt építette fel ma is látható új palotáit. A látványos gazdasági fellendülés demográfiai rob­banást eredményezett, ezt azonban fékezték a hajótöré­sek és háborúk során elszenvedett emberveszteségek. A III. János rendeletére végzett 1572. évi népszámlálás tanúsága szerint mégis növekedett a lakosság, főként a külföldi bevándorlók (katalánok, baszkok, flamandok, németek, genovaiak, firenzeiek) beáramlása folytán, amely­hez a Tejo partjáig szállított rabszolgák növekvő áradata is hozzájárult. A XVI. század vége felé a már csaknem 100 000 lakosú Lisszabon új arculatot nyert Felipe de Terzi olasz épí­tész munkája nyomán. Az ő műve a Ribeira-palota ma­­nierista kupolája, a S. Vicente de Fora-kolostor és számos kolostorépület felépítése vagy újjáépítése. E kolostorok azonban aránytalanul nagy méreteikkel eluralkodtak a város házain. Másrészről a vagyonos osztály a reneszánsz kor igényeinek megfelelően új rezidenciákat emelt, vagy átépítette a régieket. A paloták leginkább a Bairro Altó­ban sokasodtak. A monumentális, gúla alakú tetővel díszített paloták közül kitűnik a Palácio Corte Real (Királyi Palota), a Palácio dós Duques de Aveiro (Aveiro hercegi palota) és a Pa?os dós Duques de Bragan?a (Bra­­gan9a hercegi palota). Ezek az új épületek gazdagították, méltóságteljesebbé tették a város építészeti együttesét. A város mindazonáltal megőrizte középkori arculatát, csupán a zöld terület csökkent. V. János korában a brazíliai aranykincsekből meggaz­dagodott országban nagy építkezésekbe kezdtek: ekkor, a XVIII. század elején építették a Santa Engrácia- és a Menino de Deus- (Isteni Gyermek) templomokat, valamint a Bemposta királyi palotát, majd nyugaton a Belém- és a Necessidades-palotákat. A század máso­dik negyedétől kezdve külföldi építészek, Joäo Fre­­derico Ludovice és Carlos Mardel határozták meg a főváros építészeti arculatát új tér- és tömegkoncepciójuk­kal. Különösen Mardel hozott létre sok újat a nagy föld­rengés (1755) előtt és után, többek között számos kutat is tervezett; kiemelkedő munkája a Rua do Século (Év­század utca) rendezése. E kor legmarkánsabb építészeti műve a Manuel da Maia és Carlos Mardel tervezte Aqueduto das Äguas Livres (Szabad vizek vízvezetéke) az Alcantara völgy felett, amely még ma is a város szim­bólumának számít. Az 1755. november i-i földrengés és az azt követő tűz­vész az eddigiekben tárgyalt épületek nagy részét elpusz­tította. Ez a katasztrófa a város egyes részein - elsősorban a Baixában - helyrehozhatatlan károkat okozott, de ugyan­akkor alkalmat nyújtott egy alapjaiban új városterv meg­alkotására, mely merészsége és újszerűsége révén a város­­fejlődés napjainkig is tartó új szakaszát nyitotta meg. Pombal márki, I. József energikus minisztere kezdemé­nyezte az újjáépítést. A terv legfőbb felelőse Manuel da Maia építészmérnök volt; rajta kívül Eugenio dos Santos e Carvalho, Carlos Mardel, Elias Sebastiäo Pope és Pedro Gualter da Fonseca vett részt a tervezésben és ki­vitelezésben. Az V. János utasítására 1719-ben készített városterv alapján jött létre a Baixa újjáépítési terve is. Az új terv nem vette figyelembe a régi utcarendszert, párhuzamos, észak-déli irányú utcákat alakított ki, ame­lyeket kelet-nyugat irányú utcák kereszteztek. A közép­kori hagyomány alapján minden utcának meghatározott funkciót szántak. A templomokat is egységes modell sze­rint építették újjá, de eredeti elhelyezésüket nem mindig vették figyelembe. A házakat funkcionális és gazdasági elvek szerint, egységesen nagyméretűre, több emeletesre tervezték egyszerű homlokzattal. így alakult ki a sajátos pombali (pombalino) stílus. Számos teret építettek újjá vagy építettek ki. így a Rossiót szabályos négyszöggé alakították; a Palota teret, amelynek a Pra?a do Comércio (Kereskedelem tér) nevet adták, egyforma, arányaiban harmonikus, árkádos épület­tömbökkel szegélyezték, a Tejo felőli oldalát pedig sza­badon hagyták, mintha a város diadalkapuja lenne. A tér keleti oldalára az Alfändega (Vámház), a nyugatira az Arsenal da Marinha (Tengerészeti arzenál) került. Fel­épült a zöldség- és gyümölcspiacnak szánt Praja Figueira a Rossio mellett, ahol azelőtt a Mindenszentek Királyi Kórháza volt. Elkészült a Pra?a de Pelourinho a romba dőlt Patriarcal-templom helyén, valamint a Pra?a de S. Paulo (Szent Pál tér), a Baixa területén kívül. A várost északról egy nagy kiterjedésű park, a Reinaldo Manuel tervezte Passeio Publico (Közsétány) határolta. A XVIII. század végén Diego Inácio de Pina Manique rendőrfelügyelő fontos egészségügyi és rendőri intézkedé­seket vezetett be. 1780-tól létrejött a városban a közvilá­gítás. A legjelentősebb építészeti együtteseket a XVIII. század végén építették: 1779-ben a Basilica de Estre (Csillag bazilika), 1792-ben a Szent Károly Nemzeti Színházat, melyeken már érezhető a neoklasszicista stílus­hatás. A napóleoni megszállás és a polgárháborúk okozta változások nem kedveztek Lisszabonnak. A liberálisok győzelme és az egyház javainak államosítására hozott törvény következtében számos kolostort kórházzá, lak­tanyává, iskolává alakítottak át. AII. Mária királynő szín­háza és a Palácio Real de Ajuda (Királyi Segítség palo­tája) hatalmas épülete a legjelentősebb ebben a korszak­ban. Lassan haladt a Junqueira és az Estrela külvárosi negyedek rendezése a század közepén és a Lapa negyed rendezése a század végén. Az 1852-ben rögzített városhatár alig lépte túl az 1735. évi telekkönyvben szereplő határokat. A városon belül még nagy mezőgazdasági területek voltak, pl. a Pereiro­­völgy és a Cera-kert. LISSZABON 173

Next

/
Oldalképek
Tartalom