Hoogewoud, Guido S. et al.: Az európai fővárosok építéstörténeti forrásai (Budapest, 1982)
Helsinki
cizmust képviselték. A stílus rövid ideig tartó oroszországi virágzás (cári vagy empire stílus) után került át Finnországba. Kedvelték a meleg sárga és a vakító fehér vakolatot. Szentpétervárhoz hasonlóan Engel általában itt is oszlopokkal és pilaszterekkel díszítette a kétemeletes épületeket, s a földszint az oszlopok talapzataként szolgált, a homlokzatokat fő- és mellékfülkékkel ritmikusan tagolta. Csak a Székesegyházon alkalmazott portikusz bejáratot a német klasszicizmus modorában. Az Egyetem, a Városháza és a magánházak homlokzatán már letisztultabb stílus jelenik meg: az empire utat talált a biedermeier felé. 1840-től kezdve Helsinki építészetében a klasszicizmus hanyatlásnak indult. Egymást követték a különböző történeti stílusformák. 1880 után a neogótikus és neoreneszánsz stílus jelent meg a vezető építészek alkotásaiban. Ezek közül említést érdemel pl. a Vasa Bank, a Jánostemplom, az Állami Levéltár, az Ateneum (Nemzeti Galéria), a Pohjois Esplaanadin (Északi sétány) 25-35. szházak, a Finn Bank. A XIX. század klasszicista korszaka döntő jelentőségű még a későbbi várostervezésben is. Ehrenström hálózati tervén alapszik a mai Helsinki belvárosának utcahálózata; a város mind a mai napig megőrizte e terv elgondolásait. Az iparosodó város szerteágazó gazdasági élete és a lakosság számának növekedése azonban egy idő után szükségessé tette a közigazgatás átszervezését. A város, amelynek ügyeit az alapítás óta a polgármester és a magisztrátus irányította, a városi tanács vezetése alá került. A városi tanács első ülését 1875-ben tartotta. A tervezés és a tervek megvalósítása az 1873-as közigazgatási reform értelmében ugyancsak a helyhatósági testületek hatáskörébe került. Az iparosodás előrehaladtával és Oroszország liberális gazdaságpolitikája következtében a várostervezésben a cárok már nem voltak érdekelve, de Finnország kormánya, a Szenátus megtartotta az utolsó szó jogát a tervezési kérdésekben. Az új tervezési testületek meglehetősen lassan alkalmazkodtak a megváltozott helyzethez és történelmi szempontból nézve gyakran születtek megalkuvó megoldások. A hirtelen iparosodással a tervezés elkerülhetetlenül új megvilágításba került. 1870-ben Helsinki lakossága (a helyőrséget nem számítva) 29 000 fő volt, 1910-ben pedig már 130000. Helsinki ipari várossá való átalakulása mindenütt érzékelhető volt, megjelentek az országos kereskedelmi intézmények, bankok, biztosító- és részvénytársaságok. A korszak egy új, monumentális épülettípust hozott létre - a különböző gazdasági intézmények székházait - az üzletekkel teli belvárosi utcákban. Helsinki nagyvárossá válása az 1860-as évek elején indult meg. Átalakulásának utolsó szakasza 1880 után kezdődött. A társadalom szerkezetének változásai az évek során átalakították a város külső megjelenését is. Az ipar növekedése új gyárak építését tette szükségessé, a népesség számának emelkedése pedig mind több és több lakóház építését követelte. A városépítési és -rendezési tervekben tekintetbe veendő területek növelése a korábban kötött egyezségek miatt nehézségbe ütközött. A város meglehetősen nagy területet mondhatott magáénak, de tervezési jogait nem őrizte meg: magánszemélyekkel kötött hosszú lejáratú bérleti szerződésekben lemondott a földek használatáról. így nem volt más lehetőség, mint a város külterületeire irányítani a letelepülni szándékozókat. Telkeket adtak bérbe kifejezetten azzal a céllal, hogy rajtuk családi házakat építsenek. Az ipar a város északi és déli részén kijelölt területekre települt. Megjelentek az első szolgáltatóvállalatok, a gáz- és elektromos, valamint csatornázási művek. Először magántulajdonban működtek, a XIX. század elején azonban a város fokozatosan átvette a kezelésüket. Ebben az időben alakult ki a Kallio-Sörnainen munkásnegyed. Az 1862-ben, 1870-ben és 1907-ben épített vasút mentén számos kis település keletkezett a város környékén, amelyeknek sorsa a főváros fejlődésétől és munkalehetőségeitől függött. A települések kezdetben akadályozták a város területi terjeszkedését, később azonban ezek képezték területi növekedésének alapját. A települések közül néhány már az 1906 és 1926 közötti időkben beolvadt Helsinkibe, többségük azonban csak az 1946-os nagyarányú bővítés során vált a város részévé. Ezek a várossal határos, vasútvonal menti települések a külváros tervezésében és a város fejlesztésében új szempontokat vetettek fel. Töölö környékének 1906-os rendezési terve volt az első konkrét eredménye annak a törekvésnek, hogy a városfejlesztési tervet a külterületeken fekvő önálló részekre is kiterjesszék. A modern városrendezési módszerek fokozatosan teret nyertek. Helsinkit földrajzi egésznek tekintették és különböző rendeltetésű részeit ennek megfelelően helyezték el. Az első mai értelemben vett rendezési terv 1911-ben készült. 1918-ban, nem sokkal Finnország függetlenné válása (1917. december 6.) után, amikor Helsinki már az önálló finn állam fővárosa volt, az ismert finn építész, Eliel Saarinen felvetette Nagy-Helsinki tervét. Tervjavaslatában messzemenően különválasztotta a városi funkciókat. Elgondolásai szerint a már kialakult városnegyedekkel mint realitásokkal kell számolni és Nagy-Helsinki lakóövezeteinek tervezésénél nagy jelentőséget kell tulajdonítani a különböző társadalmi rétegek várható lakásigényeinek. Napjainkban Helsinki távlati tervvel, rendezési tervvel és részletes tervvel rendelkezik. A területfelhasználási tervek kialakításában és összehangolásában a városi tanács, a városi bizottság, a várostervezési bizottság és a Várostervező Intézet vesz részt. A középtávú és hosszútávú intézkedési és gazdasági tervek felelőse a Gazdasági Tervezési Bizottság, a lakásépítési tervezés felelőse az Építési Tervező Bizottság. A magánlakás-építkezések in-158 EURÓPAI FŐVÁROSOK
