Fabó Beáta: Budapest katolikus templomépítészete a két világháború között (Budapest, 2021)
Összegzés
A főváros továbbra is hatalmas ellenállást tanúsított a versenyszellemmel és a haladó, modern, szabad szellemű alkotásokkal szemben. A főváros évente egy-két templomot épített fel, ezek hihetetlenül gyorsan, általában egy év alatt (sőt Törökőrön fél év alatt) elkészültek. A templomépítés átlagosan mintegy 360 000 pengőbe került berendezés nélkül, a főváros általában a költségek kétharmadát, az egyházközség (sokszor kölcsönnel, kivitelezői hitellel) az egyharmadátt fedezte, de ez az arány az egyházközségek helyzete szerint változhatott. Az egyházi hatóság anyagilag nem járult hozzá az építkezésekhez, egyedül az Egyházközségek Központi Tanácsa adhatott pénzt esetenként templomépítésre. A berendezést olykor maga az építész tervezte (Fábián Gáspár, Foerk Ernő), és előfordult, hogy csak a templom felépítése után néhány évvel készült el. A későbbiekben a belső tervezésre (oltárok, szobrok, képek, színes üvegablakok stb.) a KEH javaslatára haladó gondolkodású, többnyire nagyszerű római iskolás művészeket kértek fel, ami színvonalas, modern belső megoldásokat eredményezett. A gazdasági válság megakasztotta a kegyúri templomok építését is. A főváros 1931 után évekig nem kezdett új építésbe. Az első templomépítési periódusba be nem került egyházközségek vagy más, kisebb közösségek a gazdasági válság idején, főleg annak vége felé saját erőből indították el templomuk megvalósítását. A főváros az első periódusban Pesten emelt templomokat, így elsősorban a budai oldal külső városrészei kényszerültek arra, hogy saját forrásból építsék fel templomukat. Pesten a MÁV emelt két templomot. Ezek az épületek (sokszor csak teremtemplomok) egyszerűek voltak, és olcsó kivitelezésben készültek. Kivételt képez a két belső-budai terület, Városmajor és Pasarét, ahol a szerény anyagi lehetőségek ízléssel, nyitottsággal, tehetséges tervezővel és szerencsével párosultak. Az 1930-as évek elején a modern építészettel kapcsolatos viták és a gazdasági válság okozta nehézségek felrázták a hazai építésztársadalmat. A modern és a konzervatív építészet képviselői, a magán- és a közalkalmazásban működő tervezők szembekerültek egymással. A felerősödő viták sem a modern építészet elfogadása, sem a pályáztatás vagy a magánépítészek hosszú távú támogatása terén nem hoztak kézzel fogható, közvetlen eredményt a hivatalos irányzatokkal szemben, de elindult egy nagyon lassú változás. A válság elmúltával beindult a főváros templomépítési programjának második szakasza (1935-1938). Az ekkor emelt három templom tervei már az első periódusban, 1927-1928 körül elkészültek, így továbbra is pályáztatás nélkül, a hivatalosan támogatott építészek megbízásával, részben az egyházközségi vezetők (építészek) ingyen munkájával, historizáló stílusban épültek meg. A közalkalmazotti és tervezői összeférhetetlenségről és a pályáztatásról újra fellángoló viták az évtized végére hoztak eredményt. Az 1938. év legfontosabb eseménye a főváros és az egyház számára is az eucharisztikus világkongresszus megrendezése volt, mely nagy erő- és anyagi forrásokat mozgósított. Mindez azonban nem volt elegendő a Slachta Margit által megálmodott, a Szentlélek tiszteletére állítandó nagy Eucharisztikus Emléktemplom megvalósításához, melynek terveit a kongresszus előkészítő munkálataiban aktív szerepet vállaló Lechner Jenő készítette el. Az 1930-as évek végétől változások figyelhetők meg az építészeti megbízások, így a templomtervezés terén is. Ezt a változást több tényező segítette elő: az építésztársadalmat régóta harc és vita osztotta meg; a fővárosi Keresztény Községi Párt távozott a hatalomról, ezzel együtt csökkent Petrovácz Gyula befolyása; a modern építészet pedig lassan tért hódított Magyarországon. A Központi Egyházművészeti Hivatal mint az egyház művészetekkel kapcsolatos álláspontjának közvetítője továbbra is jelen volt a templomtervek bírálatában, azonban továbbra sem volt kötelező véleményének elfogadása. A KEH alaposan és gondosan véleményező igazgatóját, Szőnyi Ottót a nem kevésbé lelkes Molnár Ernő váltotta a hivatal élén. Ő azonban inkább a médiában való jelenlétre fektetett hangsúlyt, kevésbé foglalkozott az építési ügyek részletes tanulmányozásával. Az 1940-es évek elejére az egyházművészeti közélet megélénkült (kiállítás, sajtó, egyházművészeti pályázatok). A fővárosi templomépítés 1940-ben kezdődő harmadik szakaszában némi elmozdulás észlelhető az addigi, mintegy tíz éven keresztül uralkodó szemlélethez képest. A zuglói templom tervezésére a főváros nyílt pályázatot írt ki, és végre egy haladó szellemű, tehetséges építész, Rimanóczy Gyula (a pasaréti tervnél sokkal visszafogottabb) modern munkája valósulhatott meg. A másik két ekkor megkezdett, de meg nem épült templomnál azonban ez a szemlélet nem érvényesült. A két világháború közötti építészek nagy része historizáló elemek felhasználásával, de többnyire már vasbeton szerkezettel tervezte templomait. Az 1920-as évek meghatározó személye volt Árkay Aladár, aki népies ízű, középkorias, egyedi épületeket tervezett. Árkay élete végén fiával közösen alkotta meg a modern templomépítészet első korszakának legsikerültebb darabját, a városmajori templomot. A közéletben sokat szereplő és jó kapcsolatokkal rendelkező Lechner Jenő a két világháború közötti időszak templomépítészetének jellegzetes és jelentős képviselője volt, sok kivitelezett és még több meg nem valósult tervvel. Lechner munkáinak különlegességét a felvidéki pártázatos építészeti elemek alkalmazása adja. Az 1930-as évek végétől fiával együtt már modern stílusban alkotott. A modern építészetet két fiatal, pályakezdő jóbarát képviseli egyértelműen a fővárosi 304
