Fabó Beáta: Budapest katolikus templomépítészete a két világháború között (Budapest, 2021)
A plébániák rendezése a háború után (1918-1923)
A lőportárdűlői (Lehel téri) templom üvegablaka Thaler Tamás felvétele A plébániák felosztása A feladat túlnőtt az egyház által létesített plébániák elfogadásának problémáján. A plébániák kérdését az egész fővárosra kiterjedően kellett rendezni. Először is arányosan fel kellett osztani a hatalmas területű vagy hívőszámú plébániákat, és meghatározni az új plébániák számát és területét. A plébániahatárok kijelölésekor fontos szempont volt, hogy a templom lehetőleg a terület közepére, jól megközelíthető helyre kerüljön. A főváros nem értett egyet az egyház által 1919-ben létesített plébániák területének megállapításával. A hívők száma erősen eltért, például az angyalföldi plébánia hívőinek száma majdnem a huszonkilencszerese volt a rómaifürdői 946 fős hívőcsoportnak. A plébániák a meglévő kápolnákhoz kapcsolódtak, és nem a területi igények alapján határozták meg a templom helyét. Mészáros János 1922-ben újabb tervezetet készített a plébániák átszervezéséről.22 Ebben a meglévő tizenhét plébánia mellé (tizennégy kegyúri és három nem kegyúri: a királyi vár udvari plébániája, az országúti ferences és az alsó-vízivárosi kapucinus plébánia) tizenhárom új létesítését javasolta (vagyis nem vette figyelembe az 1919-ben alakult nyolc új plébániát). A harminc plébánia és négy helyi káplánság létrejöttével a plébániára jutó átlagos hívőszám mintegy felére, azaz 18 489-re csökkent. Ahhoz, hogy az egy plébániához tartozó hívek száma az ideálisnak tartott 10 000 főhöz közelítsen, legalább ötvenhat plébániára lett volna szükség. A főváros összesen huszonegy plébánia kegyurasítását támogatta. A meglévő három nem kegyúri plébánia mellett hat plébániánál szerzetesek: Kelenföldön a ciszterciek, Lipótváros-Lőportárdűlőn a karmeliták, Zuglóban a bencések, a Thököly úton a domonkosok, Belső-Józsefvárosban a jezsuiták, illetve Ferencvárosban is valamely szerzetesrend bevonását ajánlotta. Csernoch érsek nem fogadta el a karmeliták és a jezsuiták pasztorálását azzal az indoklással, hogy a jezsuiták nem vállalnak plébániát, a kontemplativ karmelita rendnek pedig kevés kapcsolata van az élettel, és szabályai sem engednék, hogy plébániát működtessen. Nem kívánta szaporítani a szerzetesi fenntartású plébániák számát, mivel a trianoni döntés következtében amúgy is igen sok plébánia elkerült az esztergomi egyházmegyétől. A szerzetesi templomoknál nem érvényesültek a kegyúri jogok, de a fenntartás kötelezettsége sem. A plébánost a rendfőnök mutatta be és a püspök nevezte ki. A fenntartási költségeket a rend és a hívek biztosították, a fővárostól néha csekély segélyt kaptak. A szerzetesi plébániák hiánya tehát a fővárosnak több kiadást jelentett. Az albizottság ezért javasolta, hogy a törökőri és külsőferencvárosi helyi lelkészség ne alakuljon plébániává, a tíz újonnan létrejövő kegyúri plébánia költségeit pedig a főváros, az egyházmegyei főhatóság, a hívők és a kormány vallásalapja együttesen viselje. A személyzeti kiadásokat a főváros vállalta (plébános és káplán biztosítása 10 000 hívőnként). A kegyúri bizottság ezt lényegében elfogadta, de ragaszkodott a belsőjózsefvárosi és a külsőferencvárosi plébánia működtetésének mielőbbi megoldásához. Miután a plébániák felosztása után is maradtak nagy létszámú és területű plébániák, az egyházi hatóság helyi lelkészségek felállítását indítványozta. 1923-tól az új plébániák mellett valóban létrejött négy helyi lelkészség (kitett káplánság), és a későbbiekben is újabbak jöttek létre, melyek részben plébániává alakultak. 20 22 Gergely 1999. 100-104. p.
