Hidvégi Violetta - Marótzy Katalin: Diescher József. Építészet és mesterség (Budapest, 2016)
Kolundzsija Gábor: Diescher József a rakpartépítő, 1863-1873
A partszakaszra az állam is szemet vetett. Már 1872-ben tervek készültek a lépcsőzetes rakpart átépítésére kétszintes rendszerre (ez a gondolat ezután még többször kísértette a döntéshozókat).21 Az is komolyan szóba került, hogy a fennmaradó szakaszt az állam építse ki, fel is vették az 1873. évi szabályozási munkák programjába. Az erről szóló levél megérkezése után két nappal Pest város közgyűlése határozatot hozott az építkezés folytatásáról.22 így az egyesítés előtti utolsó beruházásként az év végére mégis befejezték a part építését. A kétszintű lépcsős rakpart az 1866-1867-ben épült 79° 3’ (150,8 m) szakasszal együtt öszszesen 409 öl 3 láb, azaz 776,6 méter hosszan húzódott a Petőfi tértől a Fővám térig. A fennmaradt költségvetés szerint 88.541 köbláb (2.796 m3) kettős lépcsőfokot építettek be, 177 ezer forint beszerzési áron. Ez az egy tétel a rakpartépítés teljes költségének több mint felét tette ki. Az eredeti szerződés nem tartalmazta a csúsztató-köveket, ezeket menet közben tették be Reitter javaslatára. Érdekesség, hogy a gyűjtőcsatorna belső vakolásához portlandcementet írtak elő, amelynek hazai gyártása csak 1871-ben kezdődött meg, így Ausztriából kellett behozatni.23 A szükséges feltöltéshez az akkor épülő Duna-parti palotasor épületeinek alapozása során kitermelt földet használták, az eredetileg oda tervezett Duna-kavicsot kiváltva, ez a módosítás az építtetőknek és a városnak egyaránt előnyös volt.24 Az első Duna-parti lépcsőzet, a kétszintű lépcsős rakpart építése során komoly kérdés volt a lépcsők anyagának kiválasztása. A Diescher lózseffel kötött szerződés sóskúti, váci vagy csobánkai követ írt elő. A kivitelező egyértelműen sóskúti követ javasolt, és ennek mintáját be is mutatta a rakpartépítési bizottságnak. Ismerve azonban ennek változó minőségét, a bizottság tagjai helyszíni szemle mellett döntöttek, amit 1870. november 29-én tartottak a sóskúti bányában, ahol megállapították, hogy csak a legjobb padokból származó követ szabad használni.25 A tervezést és művezetést végző Reitter Ferenc mindazonáltal megmaradt az általa kedvelt süttői travertinnél, ám az építkezés befejezése előtt - a lépcsőfokok szállításának késedelme miatt - mégis kénytelen volt áttérni a sóskúti kőre. „Reitter Ferenc művezető előadja, hogy a rakpart-lépcsők szállítása igen lassan halad, amennyiben két hónap óta a szükséges lépcsőköveknek csak fele érkezett meg. Minthogy pedig a szerződés értelmében a lépcsős partnak szeptember végével készen kell lenni, s a lépcsőfokok vagy süttői kitűnő minőségű, vagy sóskúti kőből állítandók elő, azonban az eddig egyedül felhasznált süttői kőből tapasztalat szerint a kellő mennyiséget beszerezni nem lehet, javasolja, miszerint Diescher József vállalkozó felhívassék, hogy a szerződés keretén belül süttői kő helyett kitűnő minőségű sóskúti követ is szállíttasson.”26 88 A pesti Duna-part látképe a Vigadóval. Ismeretlen fényképész felvétele, 1864 I B l’M Kiscelli Múzeum Fényképgyűjtemény ltsz. 17070.3
