Lukács Anikó: Nemzeti divat Pesten a 19. században - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 6. (Budapest, 2017)
2. Nemzeti divat a reformkori pesti magyar nyelvű sajtóban - 2.4. A nemzeti öltözet (lehetséges) forrásai
ős magyar viselet eredeti typusának megtartásaiként jellemezte,166 amivel az általa tervezett öltözet eredetiségét és a nemzeti öltözet történetének folytonosságát hangsúlyozta. A 19. században újjászülető magyar ruha elődjét hordták „a hétvezér hölgyei, Árpádfejedelmeink, Mária királynőnk, a Bánkbánok, Csák Máték, Kontók, Hunyadyak, Zrínyiek és Rákóczyak jó vérü nejei, a Rozgonyi Cecíliák, Zrínyi Ilonák, a hőslelkű egri nők, sőt még szépanyáink, nagyanyáink közül is több el nem korcsosodott magyar asszony...”167 Az Ellenzéki Kör bálját 1848 februárjában megfigyelőben „a delnők aranyfonállal recézett, és fekete fodrokkal tarkázott fejkötőikkel Szécsi Máriák és Zrínyi Ilonák korát” idézték, „s a múlt szentesült alakjaiban mint jövőnk dicső napjának elősugárait üdvözöltük őket”,168 amivel a szerző szintén azt emelte ki, hogy a jövő egyenes folytatása a múltnak. Amikor a divattudósítók arról beszélnek, hogy ez az öltözék nem új találmány, csupán elfelejtették egy időre, és ellentétbe állítják az állhatatlan, szüntelenül megújuló külföldi divattal, egyrészt a magyar nemzeti öltözet (és vele együtt az egész magyar nemzet) folytonosságát, eredetiségét, öntörvényű fejlődését igazolják. Másrészt viszont jelképpé emelik a felújított nemzeti öltözéket, a kardos-sarkantyús katonás viseletét: egy szebb és hősiesebb, cselekvő múltbéli korszak jelképévé, amikor - igaz, rendi értelemben vett, de ezzel a kérdéssel a szerzők nem foglalkoztak - nemzeti egységet hozott létre a mindenkit egyformán fenyegető külső veszély. A 16-17. századi főúri viselet, amely mintául szolgált az új nemzeti öltözék kialakításához, már anakronisztikus volt a 19. században, nem lehetett egy az egyben felhasználni, így amellett, hogy a divatlapok a divatba hozni kívánt öltözetek eredetiségét, régiségét hangsúlyozták, azt is ki kellett emelniük, hogy ezek a ruhadarabok - ősiségük ellenére - a jelenkor ízlése számára is elfogadhatók. Az Életképek egy cikke a „változnak a korok, változnak a divatok” közhelyét variálja: a férfiak „sem akarnák ma már apáink párducos kacagányait, leppentyüs csizmáit felhúzni, vagy fodrozott, beillatozott fürtjeikre Bendegúz vassisakját tűzni”.169 Egy beszámoló a védegyleti bálban látott magyar öltözetek régiségét, egyben újszerűségét emelte ki: „A régi öltözetek mintha sírjokból támadtak fel ez este, - a szoknyák és a váll úgy, miképp ősanyáink viselték [...] A XIX-ik század 166 Regélő Pesti Divatlap, 1842. március 12. 168. p. 6. kép. 167 Vahot Imre: Üdv és hála hölgyeinknek a nemzetiség szent nevében! Pesti Divatlap, 1845. március 6. [297]-298. p. [297.] p. 168 Bulyovszky Gyula: Hölgysalon. Életképek, 1848. február 20. 248-249. p. 169 S—: Kedves Rózám! Életképek, 1844. 1. 1. füzet 60-62. p. 64
