Lukács Anikó: Nemzeti divat Pesten a 19. században - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 6. (Budapest, 2017)

2. Nemzeti divat a reformkori pesti magyar nyelvű sajtóban - 2.2. A nemzeti öltözet, nemzeti divat

„mindenekben egészen Magyarokká kezdünk lenni”, illetve „a magyar mindenben csinosbulásra indult”,78 amit leginkább a rövid ismertetések reklám-voltával lehet magyarázni. A képek és a hozzájuk fűzött leírások azt igyekeznek bizonyítani, hogy a magyar nemzeti öltözet különböző változatai korszerűek és nemzeti pompára, kisebb díszöltözetnek és hétköznapi öltözetnek79 egyaránt alkalmasak. A szerző szerint a nemzeti öltözet felidézi a múltat, de egyben alkalmazkodik a jelenkori szokásokhoz, az egyszerű szépet kedvelő mostani ízléshez, hétköznapi változata - megfelelően elkészítve — pedig cáfolja (a későbbiekben is ugyanezeket a kifogásokat hangoztató) ellenzőinek érveit: könnyebb szövetből, bővebb szabással készítve nyáron sem kényelmetlen, egyszerű zsinórzattal készítve pedig nem is költséges.80 Különösen a nemzeti öltözet hétköznapi öltözetként való viselése szorult propagandára, hiszen ünnepi díszként, koronázás, országgyűlés, megyegyűlés, vagy például főúri esküvők, temetések alkalmával a korszakban és az előző évtizedekben is viselték.

A három imént felidézett írás sokban hasonlít egymáshoz: a szerzők jónak tartanák, ha a nemzeti öltözet - megújított, korszerűsített formában — ismét szokásos viseletté válna, hiszen alkalmas erre a szerepre, de azzal nem foglalkoznak, hogy pontosan kiknek is kellene felölteniük a magyar ruhát, vagy hogy a nemzet miként lesz több azáltal, hogy tagjai sajátos viselettel különülnek el más nem78 Móth 1833.47. p.

79 A reformkorban a díszöltözet mellett kialakult az egyszerűbb, olcsóbb, kényelmesebb, a nemesi díszruhával szembeállítva polgárinak nevezett magyar ruha. Ennek az általában fekete atillából, nadrágból álló öltözetnek a szabása megegyezett a díszöltözetével, de olcsóbb anyagból, kevesebb díszítéssel készült, nem tartozott hozzá a városi életmódhoz, a mindennapok tevékenységeihez kevésbé illeszkedő mente, kard és sarkantyú. Az öltözet polgári és demokratikus jellegének hangsúlyozása ellenére a főnemesek olykor kard felöltésével, ékszergombok és egyéb költséges ékítmények alkalmazásával ezt az egyszerű ruhát viselve is ki tudták fejezni státusukat, különállásukat. A sötét színű polgári magyar ruha viselésére példa az 1832—1836. évi országgyűlés, ahol a tárgyalási terembe csak fekete atillában lehetett belépni, 1840-ben pedig egyes országgyűlési követek azzal indokolták a Ferdinándhoz küldött üdvözlő követségtől való távolmaradásukat, hogy nincs díszöltözetük, fekete atillában pedig elütnének a többiektől. A reformkori divatlapokban ugyanakkor hétköznapi nemzeti öltözeten elsősorban a bálokba és más társasági eseményekre szánt öltözetet értették. Nem lehet biztosan tudni, hogy Klasszy itt ebben az értelemben használta, vagy a „nemzeti polgári köznapi öltözményt” valóban mindennapos, utcai viseletnek szánta - mindenesetre a képeken a díszöltözetnél jóval egyszerűbb kiállítású, nadrágból, mellényből és atillából álló összeállítást láthatunk, amely azonban a későbbi ábrázolásokon feltűnő polgári magyar öltözetnél díszesebb, és sarkantyú is tartozik hozzá - ez utóbbit az egyik képnél a háttérben látható lóversenyi jelenet magyarázza. A polgári magyar ruháról lásd Hajdú 2009. 49-72. p.

80 Móth 1833. 47—49. p.

37