Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)

III. Jog és társadalom

többsége zsidó párokhoz kapcsolódik: a készpénz-hozomány, illetve a férj által a házasság révén szerzett tőke üzleti célú felhasználása, gyors megforgatása, amely a budapesti zsidó vállalkozó-polgárok látványos felemelkedését hozta, a másik oldalon, ha úgy hozta a balszerencse, házasságokat, családokat tehetett tönkre. Részben talán az ezt illető fokozott kockázatok magyarázzák az izraelita felekezethez tartozó házasok kiemelkedő válási gyakoriságát.

Ugyanakkor a nőhozomány, különösen az ingó hozomány (kelengye) különvagyontól való elkülönítése az alsóbb társadalmi rétegek körében nem volt szokásban. Jóllehet a jobbágyok örökösödéséről 1840-ben hozott törvény minden természetben meglévő ingóságot, amelyet a nő férjéhez vitt, hozománynak minősített, a gyakorlatban ezekre különvagyonként tekintettek.522 Amint Papp László kiskunhalasi népi jogéletet érintő kutatásai nyomán megállapítja: „Szétváláskor, ha az asszony hagyta el az urát - ez a gyakoribb eset - az asszony nyomban elvisz minden ingóságot, amit a házhoz hozott, tekintet nélkül arra, hogy bontópert kíván-e azután indítani. A férjnek ez ellen kifogása nincsen: ami a tied, vidd. Nem értik meg és nem helyeslik, hogy a törvény csak a házasság felbontásakor adatna vissza mindent, akár egyik, akár másik házastársnak.”523 Tipikusnak mondható ebből a szempontból T. Józsefné viselkedése, aki a századelőn férjét elhagyva a megyei hatóságokhoz fordult hátrahagyott ruhái kiadatása végett. A vármegye kereken megtagadta kérelme teljesítését, sőt, a férjéhez való visszatérésre szólította fel, a Belügyminisztérium pedig bírói útra utasította a nőt, mondván, hogy mind a megszűnt életközösség helyreállítására vonatkozó intézkedés, mind az ingóságok kiadása kizárólag a bíróságok hatáskörébe tartozik.524 Az asszony nagy valószí-522 Az említett törvény mondta ki a hozomány összeírásának kötelezettségét is, ami hozzájárulhatott a házassági szerződések elterjedéséhez. Az 1840. évi VIII. törvénycikk a jobbágyok örökösödéséről 14-15. §.: MAGYAR TÖRVÉNYTÁR 1836-1868. 97. p. Ezzel szemben a jogi szakirodalom a 19. század második felében azon az állásponton volt, hogy „maga azon tény, hogy azokat [a kiházasítási tárgyakat] a nő a házhoz hozta és hogy azokat a férj is használja, még nem elegendő arra, hogy azok hozományul tekintessenek.” SZTEHLO, 1890: 101. p. Ld. még: RAFFAY, 1909: 478. p.

523 PAPP, 1941:30-31. p. Idézi: TÁRKÁNY SZŰCS, 1981: 277. p. Mártély kapcsán: TÁRKÁNY SZŰCS, 1944: 108-109. p.-A kelengye az első világháborúig a városi rétegeknél is fontos szerepet játszott a házasodásnál, különösen a jobban fizetett szakmunkások, és az iparosok leányai esetében: F. DÓZSA Katalin: A menyasszonyi kelengye a városi rétegeknél 1867-1914 között. Folia Historica 3. (1975) 98-99. p. A kelengyék értéke eszerint 200 korona (100 forint) körül mozgott.

524 A rendeletet közli: Belügyi Közlöny 1904. október 16-i (49.) szám 541—542. p.

326