Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)
III. Jog és társadalom
1910 között egyre gyorsuló növekedése akkor is jelezheti a „reálfolyamatot”, ha közben nem tudjuk megállapítani, hogy a növekedés mennyiben tulajdonítható a válások terjedésének, illetve az újraházasodási arány csökkenésének, avagy az „elváltság” ismertebbé és elfogadottabbá válásának, s ezzel együtt a bevallási pontosság feltételezhető javulásának. Amíg Budapesten az 1881-es cenzus alkalmával csak mintegy másfélezer elváltat számoltak össze, s ez 1900-ig is csupán két és félezerre emelkedett, addig egy évtizeddel később már közel hatezer férfi és nő vallotta magát elváltnak (vő. a 15. diagrammal). Az biztos, hogy az elváltak valójában ennél is többen lehettek, de hogy pontosan mennyivel többen, nem lehet tudni. Az érintettek egy része kétségtelenül elhallgatta tényleges családi állapotát, más része viszont nem tartotta magát „elváltnak”, legalábbis más formában gondolta el státusát. Végezetül azzal a kérdéssel érdemes még alaposabban foglalkozni, hogy - amint a népszámlálásokból kitűnik, s ahogy Kovács Alajos népmozgalmi adatokkal alátámasztva ugyancsak rámutat - mégis miért tudták ezt sokkal kevesebben az elvált asszonyok közül megtenni. Habár az előbbiekben már számos példát hoztunk arra, hogy a gyengébbik nem elvált tagjai is eltitkolhatták „hivatalos” családi állapotúkat, és özvegynek, férjezettnek vagy akár hajadonnak vallhatták magukat, kétségtelen, hogy egy egyedülálló felnőtt nő jobban ki volt téve a tekinteteknek, mint egy önálló férfi. A nők ekkoriban rendszerint szüleik, azután férjük, férfi élettársuk (vagy munkaadójuk) háztartásában éltek, mivel saját jövedelemmel általában nem rendelkeztek, vagy olyan csekéllyel, hogy egyedül nem tudták fenntartani magukat. A válás ezért számukra sokkalta súlyosabb következményekkel járt, mind anyagi, mind morális értelemben. Jellemző, hogy az elvált férfiakat sújtó hátrányos megkülönböztetésre egyetlen példát ismerünk. Szalay János honvéd főhadnagy második felesége, Rajkai Emma, akit a férfi 1892 elején vett el, miután megtudta, hogy hitvese elvált személy, válópert indított. A lelkészi békéltetésen kijelentette, hogy „őszinte vonzalom alapján lépett ugyan házasságra, de mikor az egybekelés után megtudta, hogy férje »elvált« férfi s előbbi nejétől gyermeke is van, továbbá, hogy férje idősebb, mint amennyinek mondta magát, s nem is rom. kath., aminek előbb mondta magát, hanem unitárius [...] többé nemcsak nem szereti őt, hanem meg is gyűlölte”.680 Ezzel szemben, így vagy úgy, több forrás árulkodik az elvált nők helyzetének problematikusságáról, a rájuk nehezedő társadalmi nyomásról. 680 Az unitárius válóper a férfi és katolikus hitvese, Benyik Kornélia között: EUEGyLt FT jkv. 10/1891. Az újraházasodás 1892. február 6-án: MNLOL Budapest Vár evang. ház. akv. 9/1892. A békéltetés: EOL Pesti (Deák téri) Egyházközség iratai. „Lelkészi Jegyző-Könyv” (153. Székács József lelkészi jegyzőkönyve) 495^196. p. Meg kell jegyezni, hogy az elhangzott vádak 423
