Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)
III. Jog és társadalom
közvetlenül vagy nem úgy kapcsolódott a nemek harcához, ahogy azt gondolnánk. A válókereset beadását megelőző szituációkat természetesen nem lehet általánosítani, az indítékok sokfélék lehettek, de az biztos, hogy az új kapcsolatok szövődése nyomán előálló bizonytalan élethelyzetek, a jogi értelemben tisztázatlan családi viszonyok rendezésének szándéka annak idején sokkal erősebben munkálhatott, mint pusztán egyik vagy mindkét fél igyekezete a tönkrement házasságot lezárandó. Magát a házas viszályt a hosszú 19. század folyamán, úgy tűnik, gyakrabban oldották meg informális eszközökkel, elhagyással vagy különköltözéssel, egyházi, hatósági vagy bírói beavatkozás nélkül. A tendencia éppen a század végétől kezd majd lassan megfordulni, miután a házassági kötelék felbontása szélesebb rétegek számára is ismertté és elérhetővé válik. Könnyen elképzelhető persze, hogy az újonnan szövődő szerelmi viszonyok, vadházasságok, s az illegitim gyermekek törvényesítése mögött, amely tetemes kiadásokkal, elhúzódó procedúrával és egyéb kellemetlenségekkel járt, többnyire nők álltak - ám ezek nem vagy nemcsak a feleségek, hanem a férjek kedvesei, élettársai voltak, akik kétes társadalmi státusuk rendezését remélhették a válópereskedéstől. A kiábrándult, cserbenhagyott, megrövidített, megcsalt feleségek helyzete mindenesetre nem lett sokkal könnyebb, ha válóper indult. A 19. század utolsó harmadától már viszonylag könnyen és gyorsan elválhattak, de ennek ára rendszerint kompromisszum, a függő kérdések privát rendezése volt. Márpedig a bíróságon kívüli egyezkedések általában azokat az egyenlőtlenségeket tükrözték, amelyek korábban, szélsőséges formában kifejezésre jutva, elviselhetetlenné tették a nők számára a házaséletet. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a feleségek „örök vesztesek” lettek volna, és hogy nem kerekedhettek felül, sőt, adott esetben nem ők diktálhatták a feltételeket - mégis jellemző, hogy még kedvezőnek tűnő szituációban is hamarabb tettek aránytalanul nagyobb engedményeket annak érdekében, hogy megszabaduljanak gyűlölt házastársuktól. Az alternatíva az ádáz, elhúzódó pereskedés volt, amely hamar felélte a felek lelki és anyagi tartalékait, amiből a nőknek általában kevesebb volt, s veszélyeztette a felbomló család maradék társadalmi reputációját. Ebből a nézőpontból tanulságosak a Monarchia másik felében, 1905-ben tartott házasságjogi ankéton elhangzó ellenvetések, amelyek az osztrák házassági jog reformja, illetőleg a válás liberalizálása kapcsán felmerültek. A bécsi rendezvényen Kamilla Theimer osztrák írónő elszömyedve idézte fel az Amerikai Egyesült Államokban uralkodó házasságjogi állapotokat, kijelentve, hogy „Ha elfogadjuk a polgári válást, amely az egyének szabad akaratától függ, meg vagyok győződve arról, hogy a nő lesz az, aki a számlát fizeti.” Ez alkalommal nemcsak a katolikus nőjogi aktivista emelt szót a válás ellenében, hanem zsidó 351
