Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)

III. Jog és társadalom

Végleges nőtartásdíj igénylésére és megítélésére ezzel szemben sokkal ritkábban került sor. A vitalitium eme formája a házassági kötelék felbontása vagy ágytól-asztaltól való elválasztás kimondása után vált esedékessé, ha azt a bíróság a válóperben, esetleg - válóperbeli igény fenntartás esetén - a válás után kiszabta. Ez a körülmény természetesen leszűkítette a használói kört. így is meglepő azonban, hogy a századeleji válási statisztikák tanúsága szerint, a feleségek milyen ritkán kértek és kaptak végleges nőtartásdíjat: a budapesti válások átlagosan 5, a vidékiek 2%-ában szabtak ki a bíróságok ilyen juttatást. Az arány még akkor is csekély marad, ha csupán azokhoz az elvált nőkhöz viszonyítunk, akik ténylegesen kérhettek és kaphattak tartásdíjat. A jogi értelemben vétlen félként elvált budapesti nőket számításba véve - róluk van ugyanis szó -, csupán minden tizedik élvezett bíróilag megítélt végleges nőtartásdíjat; vidéki nőtársaik között ugyanez az arány még kisebb, mindössze 6% volt.551 Fontos, hogy nem a királyi törvényszékek tartózkodtak a nőtartásdíj kiszabásától, hiszen nem volt mérlegelési joguk: a kifogástalan házas viselkedést tanúsító, vagyis vétlennek talált nők számára meg kellett ítélniük a tartást, amennyiben azok igényt formálnak rá. A nők túlnyomó többsége egész egyszerűen nem terjesztett elő efféle kérelmet. Az érthetetlennek tűnő mulasztás véleményünk szerint a konszenzusos válóperek túlsúlyával függhet össze. Az érintettek többsége a válóperben gondosan kerülte azoknak a kérdéseknek a felvetését, amelyek konfliktust generálva elnyújthatták volna a processzust; a nőtartási igényeket, ahogy általában az egyéb vagyoni kérdéseket, inkább peren kívül, egymás között rendezték, kihagyva a bíróságot a döntéshozatalból.

Ez akár azt is jelenthetné, hogy a feleségek számottevő hányadának mégiscsak sikerült tartásdíjhoz jutnia, valójában azonban a magánjogi egyezség „műfaja” sem kedvezett a gyengébbik nem tagjainak. A fájdalommentes válás érdekében a felek, különösen a hátrányosabb helyzetben lévő asszonyok, hajlamosak voltak a kelleténél súlyosabb áldozatokat hozni, ami sokszor a férjek körében közutálatnak örvendő nő tartási követeléstől való elállást jelentette. Ez történt Laykauf Károly vasúti felügyelő felesége, Bozóky Hildegard válóperében, amelyet az

551 A házassági törvény értelmében kizárólag a nem vétkes feleség léphetett fel ilyen igénnyel a férjjel szemben: 1894: XXXI. te. 90. §.: MAGYAR TÖRVÉNYTÁR 1894-1895. 186. p. A vidéki adatokat az országos és a budapesti válási statisztika alapján tudtuk kiszámítani. Magasabb, de így is csak 10%-os „nyers” (nem a vétlen nők csoportjához viszonyított) arányt talált a Pécsi Királyi Törvényszéken: HERGER, Eszter Cs.: Alimony in Hungarian Family Law in the 19th Century. Journal on European History of Law 2011/2.49. p. Papp László Kiskunhalas vonatkozásában megjegyzi: „Még a szegényebbeknél sem gyakori, hogy az asszony tartásdíjat követeljen a férjétől, akár a maga, akár gyermekei számára.” PAPP, 1941: 32. p.

339