Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)
II. Állam és házassági jog
tott) hitvesnek külön procedúra keretében, bírói felhívás kibocsájtásával kellett megkísérelnie, amire a felhívott fél a bíróságtól általában egy-két heti határidőt kapott. Ha az utóbbi a felhívás teljesítését megtagadta, a felhívó fél erre hivatkozva válópert indíthatott. A bírónak ezek után, ha az alperes a processzus során nem tudott jogos okot felhozni viselkedésére, nem volt mérlegelési joga, nem nyomozhatott tovább, fel kellett bontania a házassági köteléket. A törvényhozó ezzel először engedte meg a házasság felbontását pusztán azon az alapon, hogy a felek szétmentek, ami komoly következményekkel járt. Minthogy a közös háztartás felszámolása az elfajuló házassági konfliktusok triviális ismérve volt, 1895 után házasok tömegei előtt nyílt meg a kereseti jog. A szakterületre specializálódó ügyvédek természetesen rögtön rájöttek arra, hogy az elhagyásnak ez a formája alkalmat ad a házastársak közös megegyezésének leplezett érvényesítésére. „A dolog tehát a 77. §. alapján tényleg oda fejlődött, hogy a bíróság a felek kölcsönös beleegyezése alapján felbontja a házasságot, ha felperes bontási keresetét a 77. §. a) pontjára alapítja és alperes a bontást nem ellenzi.” - összegez 1896 végén, egyetlen esztendő válóperes gyakorlatának tanulságait levonva Sztehlo Kornél. Majd hozzáfűzi: „íme a törvény azáltal, hogy a kölcsönös beleegyezés alapján való bontás megengedésétől irtózott, azt az eredményt érte el, hogy azokban az esetekben, a hol a felbontást hosszú határidők, időleges elkülönzés és békéltetési kísérletek ismétlése által lehetőleg meg kell nehezíteni [...] nálunk most a hűtlen elhagyásra előírt rövid utu eljárás mellett a házasság sokkal rövidebb idő alatt felbontható, mint más bontási esetekben.”394 Ennek természetesen a bíróságok is tudatában voltak, de a praxis idővel inkább lazult, mintsem szigorodott volna. Nehézséget ugyanis csak azok a házasok támaszthattak, akik nem egyeztek meg vagy nem tartották be a létrejött megállapodást a válóper koreográfiáját illetően (ilyen volt például, ha az elhagyó fél eleget tett az együttélés helyreállítását célzó bírói felhívásnak, vagy ha a válóper során megpróbálta bizonyítani tette jogosságát). Ha a konszenzus létrejött, mindegy volt, ki kezdeményezi a pert, mennyire vétkes vagy vétlen az illető, a bíróság eszköztelen volt a felek akaratával szemben. „Az ú. n. hűtlen elhagyásos bontó pereknek 99%-nál [...] a felek közös megegyezéssel válnak külön egymástól, sőt, igen sok esetben a leendő felperes küldi el házától a leendő alperest, vagy a mi több, a leendő felperes hagyja ott hitvestársát minden jogos ok nélkül, nem szólva azokról az esetekről, a melyekben az alperesnek távozásra ugyancsak nagy 394 SZTEHLO Kornél: Az elhagyás mint bontó ok. Ügyvédek Lapja 1896. december 27-i (54.) szám 6. p. Korábban ugyanő utal a megegyezéses válás lehetőségére: SZTEHLO Kornél: Törvényjavaslat a házassági jogról. Jogtudományi Közlöny 1894. január 12-i (2.) szám 13. p. 229
