Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)

II. Állam és házassági jog

a sorsukat szabadon alakítani kívánó házasok érdekei ütköztek meg a hatalom társadalmi rend stabilitása felett őrködő képviselőiével. A válás engedélyezése vagy elutasítása a vizsgált korszakban mindvégig az érintett felek - szintén nem egy irányba húzó - akarata, valamint a jogszabályokban és a bírósági döntvényekben megtestesülő hatalmi szándékok eredőjeként fogható fel.

Azzal, hogy a válás kétélű fegyver, egyfelől a boldogtalan házasságok felszámolásának legitim eszköze, másfelől viszont potenciális veszélyforrás a társadalmi rendre nézve, már a Habsburg Birodalom törvényhozói is tisztában voltak. II. József 1783-ban kiadott házassági pátensében furcsa logikai ellentmondásként tűnik fel az ezt illető tétovázás. „Amennyiben a házasság köteléke az elrendelt módon létesült, akkor annak feloldhatatlannak kell lennie, s ameddig mindkét házastárs életben van, semmilyen indokkal nem lehet felbontani.” A pátens kivételképpen mégis megengedte a válást. „Habár [...] a házasság köteléke a házastársak között életük végéig tart, úgy azonban az uralkodónak nem áll szándékában őket azon esetekben is a házassági szerződés által rájuk rótt kötelességek teljesítésére kényszeríteni, amikor azok komoly sérelemmel járnak.” - hangzik a megokolás.310 A házasság fenntartásához a korabeli felfogás szerint fontos államérdek fűződött, amelynél a keresztény morális megfontolások, az állami népességpolitika, s a családok rendje feletti felügyelet végső soron a politikai stabilitás szempontjaival fonódott össze. A törvényhozó udvari bizottság tagjai már a pátens tervezetének tárgyalásánál is abból indultak ki, hogy a kötelék felbontása nem magánügy: „a házassági elválás nem nyugodhat pusztán a házastársak egyetértésén, ellenben a gyermekek, a házastársak - kik idővel türelmesebbé válnak - és az állam érdekében, amely a házasoktól gyermekeket remél, az elválasztást csak akkor lehet megengedni, ha bizonyosság szerezhető, hogy a házastársak együttélése nem lehetséges, és ha a gyermekek válás utáni eltartása teljességgel biztosítottnak látszik.”311

A válások formatív időszakában mindamellett még hiányoztak azok az eszközök és jogi technikák, amelyekkel a törvényhozók által lépten-nyomon emlegetett közérdek érvényesülését a válóperes procedúra során biztosítani lehetett. A világi bíróságok a Habsburg Birodalomban 1783 után találkoztak először házassági perekkel, így a gyakorlat még kiforratlan volt. Maga az Ehepatent csupán azt határozta meg, hogy mely házasságokat, milyen okokra hivatkozva lehet felbontani; azt csak szűkszavúan, hogy mégis milyen módon. A rendelet kevés konkrétumot tartalmazott: az ágytól-asztaltól való elválasztásoknál, a válások elszaporodását

310 A házassági pátens 49. §-át Id.: SZTEHLO, 1890:269.p.

311 HARRAS VON HARRASOWSKY, 1886: 35-36. p. (9. lábjegyzet)

177