Budapest Jókaija - Budapesti Negyed 58. (2007. tél)
EGY BUDAPESTI ÍRÓ MŰHELYEI - M. SZILÁGYI KINGA: „A szőlőtő halhatatlan"
falva felé." 18 Sógora ugyan intette, hogy terméketlen, bogáncsos az a föld, de Jókainak már volt ebben gyakorlata: „Éppen az a szép benne, az a nagy élvezet, mikor a földet kényszerítjük, hog)- teremjen." 19 És megvette azt a sivatagot is, bár hamar rájött, mily könnyelmű vállalás volt egyszerre három birtokot fenntartani, hiszen nyár csak egy van, s minek akkor két villa. Mégis, 1870-re felépítette a füredi villát, s attól kezdve, jó másfél évtizedig a nyár egy részét itt töltötte a család. Ezekben az években már nem volt kellemes a svábhegyi kert, mert a szomszédba zajos kocsma költözött, s a hegyet mindenütt ellepték a mulatózok, a részeg fuvarosok és vincellérek. A hetvenes években a balatonfüredi kert jelentette a menedéket az író számára, a svábhegyi kertet inkább csak műveltette. Szüretkor azonban mindig megjelent, azt soha nem hagyta másra. A hetvenes évek közepéig tartott a szőlőskettek terjeszkedésének korszaka a Buda környéki hegyekben. Ások száz, nem ritkán több ezer négyszögöles nyaralókertekben azért sok helyen meghagyták a természetes erdőállományt, de a Jókai által csak „szőlőmívelő vandáloknak" nevezett szőlősgazdák - a Svábheg)" népszerűségét kiaknázva - gátlástalanul irtották az erdőket, még a hűvös északi lejtőkön hatalmasra nőtt bükkés tölgyetdőket sem kímélték, pedig ott igazán nem sok bor teremhetett. „Mert aki azért pusztítja ki az erdőt, hogy krumplit vessen a helyébe, annak mentsége, hogy éhes, de aki szőlőért irtja a ligetet, is Ez 1867-ben történi. Vö. Mikszáth Kálmán: Jókai Móf élete és kora. Akadémiai, Budapest, 1960. S. a. r. Rejtő István. II. k. 67. old. az csak szomjas, s ez nem mentség." Néhány év múlva Jókai már súlyos vízhiányról írt: „a részeg fuvarosok maguk mind ittak, de a lovaiknak egész nyáron nem adtak inni: lévén a víz drágább, mint a bor." 1878-ban aztán hatalmas jégverés verte el a Buda környéki szőlőskerteket. Bármily furcsa, Jókai szinte még örült is - bár saját kertje is erősen megsínylette a jégesőt -, hogy a kocsma-világra lesújtott a természet csapása. A jég előkészítette, a fdoxéra pedig felgyorsította a tájhasználat-váltást. A nyolcvanas évekre az egykor gazdagon termő szőlőbirtokok kopár pusztasággá váltak. Csak az ő gondosan kezelt tőkéi mutatták, hog)- a természetet értő gazda úrrá tud lenni a legnagyobb csapáson is. A svábhegyi kert virágkora a nyolcvanas évek közepéig tartott. Amikor 1886-ban Róza asszony elhunyt, kicsit a kertnek is leáldozott. „Oh, milyen nagyon szerettük mi a fákat!" - írta Jókai a közös gondolatokról, amelyek őt és feleségét összefűzték. Jókainé persze praktikusabb lélek volt, a gazdaság gondja, az állattartás, a majorság irányítása az ő vállát nyomta, a konyhakertben csak ő dirigált. De a hatvanas évek kocsma-kotszaka, a reggelig tartó mulatozások zaja őt is zavarta, s a füredi nyaralást és villaépítést is azért sürgette, hogy ne kelljen folytonosan csalódni a Svábhegyben. Jókai, a kertész számára mindig is a szőlő jelentette a gazdaság lényegét. A szüret mindvégig a hegy fontos eseménye volt, ahol az író rendre személyesen vezényelte a munkálatokat. Az 1896-ban íródott Ker19 UO. 20 Jókai, 1897. 269. old.
