Budapest Jókaija - Budapesti Negyed 58. (2007. tél)

KULTUSZ ÉS ELLENKULTUSZ - JÓKAI MÓR: Goronilla

Elhagytam a pályaházat, lementem a Vérmezőre. Ott nag*,- hajcihő volt: népünnep. Egy helyen ökröt sütöttek, más helyen muzsikáltak, a harmadikon verekedtek. Egyik munkáscsapat el akarta venni a másiktól a zászlóját. Azokon keresztültörtettem. Valami halvány reménység biztatott, hogy majd talán valamelyike a dulakodóknak olyat üt a fejemre, hog)- azzal egyszerre fel leszek oldva minden világi vád alól. Nem törrént meg. Valami elijesztőnek kellett lenni a tekintetemben. Aki csak rám nézett, megdöbbenten hátrahőkölt: senki még csak hozzám sem nyúlt. Eljutottam a budai alagútig, ott sem tartóztatott fel senki. Azután következett a Lánchíd. Annak az egyik oldaláról özönlött át, gyalogjárón, kocsiúton a budai népünnepre tóduló közönség, a másik oldalán ellenben egészen szabad volt a gyalogjáró. Ott az első oszlop fordulójánál megálltam egy kis időre, kihajolram a párkányon, végignéztem Budapesten. Egyszerre meggyulladt valamennyi villanylámpa a partokon, a hidakon, a Gellérthegyen. Tündéri látvány! Mennyi fény! S mindezt a fényt elhomályosítja egyetlenegy folt: az én nevem. Egy voltizsáló ugrás ezen a párkányon keresztül, s az a nagy folt le van mosva. Itt vagyok! Fizetek! S már hallom a vizet zuhogni... Igen. A szolgám nyitotta meg a vízvezeték csapját, hog)- nekem a reggeli kávémhoz friss vizet csorgasson: abból az áldott jó káposztásmegyeri vízből. Nincs semmi forrásvízvezeték! Egyéb sincs! Csatornák sincsenek. Világszép asszony sincs, orgonasípok sincsenek. Attila is alhatik felőlem. Én vagyok, még mindig én vagyok. Jaj de szeretem, hog)' még mindig én vagyok. „János, még egy pohárral abból a drága káposzrásmegyeri vízből!"