Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)

HERMAN VUIJSJE - JOS VAN DER LANS: Így lakunk mi Új Amszterdamban

kisebb lakásokat építettek. A régiek a hagyományos (munkás)családok voltak, a számukra épített lakásokat pedig a kor követelményeihez igazították. Sorozatban épültek a kicsi és praktikus lakások, a hagyományos utcavonalhoz igazodó, megbízhatóságukkal kitűnő lakótömbök, és egyre jobban teret nyert a meghittségét sugárzó, kisléptékű városi táj. Ezek ugyan szépek nem, de legalább megfizethetőbbek voltak. De ezzel a dolog még korántsem ért véget. Hollandia egyetlen más részére sem nyomta rá annyira bélyegét az individualizálódás, mint Amszterdamra. A hatvanas évek hátszelétől hajtva szinte elözönlötte a várost egy új, igen magasan képzett középosztály, amely a legkülönbözőbb új életformákkal kísérletezett. Eleinte még csak albérletben vagy kommunákban, de a hetvenes évektől kezdve már saját otthonaiban. Ezek az emberek beköltöztek a csatornaparti házakba, a Pijpben, a Jordaanban és a Nieuwmarkt környékén vettek maguknak lakást, a belváros körül pedig üresen álló gyár- és irodaépületeket foglaltakel. Az albérletekben megkezdett életmódkísérleteket ezekben folytatták, elváltak, élettársi kapcsolatokat létesítettek, tovább maradtak egyedülállók, hamarabb költöztek el hazulról, kevesebb gyereket vállaltak, de minden gyereküknek külön szobát biztosítottak. Ez nem illett bele az addigi sorházmodellbe! Kezdetben a lakásszövetkezetek nemigen találtak ezen a terepen játékteret maguknak. Eredendően tömegtermelésre voltak berendezkedve, arra, hogy alacsony jövedelmű, homogén lakossági csoportok tömegeinek építsenek otthonokat. Csak a nyolcvanas évek végén - az állami politika ösztönzésére - kezdtek átállni valami másra. Ugyanez volt a helyzet az önkormányzatokkal. Aliközben a város egyre színesebb lett, egyre jobban felgyorsultak a költözködési mozgások, a régi társadalmi kohézió pedig úgy foszlott semmivé, hogy semmi sem lépett a helyére, a városvezetés foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz a „lakáspolitikához", amely a valóságban már egyre kevésbé létező Amszterdamban gondolkodott. Alindez egyebek közt azzal a következménnyel járt, hogy az olcsó szociális bérlakások negyven százalékát nem azok lakják, akiknek szánták. Ez a negyven százalék túl tehetős ezekhez az olcsó lakásokhoz, de nem tud átköltözni „megfelelő" lakásokba, mert ilyenek nincsenek. Amszterdam új, sokrétű identitása a hivatalos csatornákban csak az elmúlt tíz évben tudott utat törni magának. A hetvenes években jelentkező folyamat csak most - megkésve - talált visszhangra. Időközben a városfelújítást sokáig egyoldalúan uraló „Igazodjunk a meglévőhöz" szemléletet az „Igazodjunk az egyes lakókhoz" szemlélet váltotta fel. Az új amszterdamiak, akik sajátos lakáselképzeléseikkel a saját képükre formálták a régi várost, nagy gazdasági változások hullámain érkeztek és