Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)
BÉRCZES TIBOR: Szobrok - Történetek - Történelem
alakok, a gépek és a technikai haladás mint a megváltás eszközei, az osztályharc különböző formáinak megjelenítése), és gyaktan merítettek ihletet baloldali költők műveiből. A kommunista Hans Krop, akit a húszas években hivatalos „városi hídszobrásszá" neveztek ki, egy vasúti viaduktot díszítő domborművén például Herman Gorter Pan című verse nyomán a munkásosztálynak a kapitalizmus felett aratott győzelmét örökítette meg. A szobrokból áradó pátoszt és optimizmust talán néhány szoborcím is érzékelteti: „A tett születése", „Az emberi energia", „Bőségés közlekedés". Korántsem véletlen a szobrászok és a szobrok szocialista „irányultsága", hisz az általános választójog bevezetése után - a férfiak 1917-ben, a nők 1922-ben kaptak szavazati jogot - a városvezetésben meghatározó befolyásra tettek szert a baloldali pártok, mindenekelőtt a szociáldemokraták. Amszterdam lett a szocialista kísérleti terep és - amint az Herman de Liagre Böhl itt közölt írásából is kiderül - a háború utáni jóléti állam bölcsőjét jórészt ebben a városban ringatták. A szociáldemokrata városvezetők a szociális kérdés megoldását egyfajta civilizáló, népnevelői feladatként fogták fel, és az új városrészek építésénél megpróbálták megvalósítani a hirdetett szocialista közösségutópiát. A munkások számára épített új városrészekben például nem épült kocsma, voltak viszont közösségi terek és közösségi épületek. A bérházakat nem egyszerű lakóépületeknek, hanem egy új közösségi művészet alkotásainak szánták. 3 A város szocialista beállítottságát az épületszobrokra jellemző „szociális realizmuson" kívül néhány új köztéti szobor is illusztrálja. A viszonylag kevés új emlékmű között több olyan is akadt, mely baloldali személyiséget örökít meg. Szobrot kapott például Wilhelmina Drucker, a női emancipáció egyik élharcosa, az anarchizmussal kacérkodó Domela Niewenhuis, a holland munkásmozgalom „apostola" és Albert Hahn, grafikus, akinek plakátjai a szocialista propaganda leghatásosabb eszközei közé tartoztak. A két világháború közötti korszak finanszírozási szempontból is fordulatot hozott, mert 1922-től kezdődően a város éves költségvetésében egy bizonyos összeget képzőművészeti alkotásokra különítettek el. A gondoskodás ily módon nemcsak a város szociális, hanem esztétikai arculatának alakítására is kiterjedt. 3 Az amszterdami iskola építészei ez utóbbi célt oly komolyan vették, hogy egy-egy épületnél a külső megjelenés néha fontosabb volt, mint a kényelmes lakhatás. Lehet, hogy a magasra tett ablakon nem lehetett kilátni, de ha az épület így jobban nézett ki, a lakók be kellett lássák, hogy a szépségért áldozatot kell hozniuk.
