Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)

MICHIEL WAGENAAR: A polgári öntudattól a tömegtársadalom felé

sokra költi a közpénzeket, amelyek csupán a szemet és a gyönyörködtetést szolgálják, idővel sikerült meggyőzni a városi politikusokat arról, hogy itt az ideje a változtatásnak. Ez 1928-ban következett be, amikor a város felállította az új Építésztervező Osztályt. Ez teljességgel funkcionalista elveket vallott, és azt hirdette, hogy a tudományos tervezés és a modernista építészet sokkal magasabb rendű, mint a Berlage-féle „szép város". A négy legfőbb városi funkció (a lakhatás, a gazdaság, a pihenés és a szállítás) alapos elemzése után a munkatársak nekiláttak, hogy elkészítsék Amszterdam új beépítési tervét. Úgy vélték, nincs szükség külön városrendezési tervekre, hisz a pozitivista alapon lefolytatott, empirikus vizsgálat végképp bebizonyította, hogy a város egységes egészként működik. Az eredményt, az Altalános Városrendezési Tervet 1935-ben hagyta jóvá a városi képviselőtestület. Ez magába foglalta az 1921-ben annektált területek többségét. A funkciókat mereven elválasztva, a terv Amszterdam déli és nyugati részén hatalmas lakóövezeteket hozott létre, míg a kikötőhöz kapcsolódó ipari tevékenység és raktározás teljes egészében az Északi-tengeri csatorna partjára került. Az üzleti tevékenység a központban szabadon terjeszkedhetett. Az így elveszett lakóteret az építési programmal kívánták kompenzálni. Bár a terv eredendően a városrendezésre vonatkozott, az indulás pillanatától fogva nyilvánvaló volt, hogy építészeti megvalósítása következetesen modernista lesz. A tervezők a magán- vagy közkertet övező hagyományos lakótömböt alcsonyabb rendűnek tartották, mint a szalagházakat, amelyek minden lakásnak optimális nappali megvilágítást és friss levegőt biztosítottak. A díszítések alkalmazását feleslegesnek ítélték. Nem szerették a nyeregtetőt. A lapos tetőt - a modernista építészet alapjelképét - racionális megfontolásokból magasabb rendűnek tartották. A nagyratörő terv megvalósítására csak a háború után kerülhetett sor. 1945 után először a romokban heverő gazdaság helyreállítása élvezett prioritást. De az 1950-es évektől kezdődően Amszterdamban példa nélkül álló építési láz tört ki. A Nyugati Kertvárosokban (a név félrevezető, mert az eredeti angol kifejezést azokra a negyedekre használták, amelyekben itt-ott toronyházakkal tarkítva, többemeletes épületek domináltak) zömében szociális bérlakásokat építettek. Míg a két háború közötti években az új lakások hetven százaléka öröklakás volt, most megfordultak az arányok. Alég a (déli peremen épült) elegáns Buitenveldertben is harmincnyolc százalék volt a szociális bérlakások aránya. A nyugat-európai fővárosok közül talán csak Stockholmban találkozhatunk hasonló adatokkal. Senki sem látta előre, hogy harminc-negyven évvel később, amikor Hollandia visszatér egy piacorientáltabb gazdaságpolitiká-