Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)

GEERT MAK: Félik-e még az Istent a Prinsengrachton?

városközpontok legfőbb ereje sokszínűségükben és sajátos dinamikájukban rejlik, és ez így van Amszterdam esetében is. Más a helyzet a távolabb fekvő vidékkel. A mai Hollandiában a támogatások és szociális juttatások olyan kiterjedt rendszere működik, hogy nemigen látunk tá a város és mondjuk a fríz tejtermékekre szakosodott területek, a betuwei gyümölcstetmesztő régió, az üvegházi termelésből élő Westland és a brabanti sertéstelepek közötti valódi kapcsolatra. Az viszont egyértelmű, hogy azok a falvak, melyek a város számára még mindig kizárólag sajtot vagy almát, vagy paradicsomot, vagy karajt tennelnek, teljesen ki vannak szolgáltatva a városiak kénye-kedvének - a technológiai változásokról nem is beszélve. Ki gondolta volna egy negyedszázaddal ezelőtt, hogy a Lindengrachton ugyanannyiba kerül majd a francia sajt, a spanyol alma vagy az olasz paradicsom, mint a frieslandi, a westlandi és a betuwei termékek? Sok a prosperáló vidéki gazdaság, de rendkívül ingatag lábakon állnak, mert egyetlen termékre épülnek, és minden azon áll vagy bukik, hogy azt el tudják-e adni a városnak. „Mintha az a gazdasági kapcsolatok alkotta szövedék, mely összeköti a várost a maga hátországával, a városi terület határán elemeire hullna" - írja Jane Jacobs, a kiváló amerikai városkutató. „A különböző alkotórészek - a piacok, a munka, a technológia, a szállítási módok és a tőke - leválnak a hálózatról, és saját útjukat járják, önmaguk szabta irányokat vesznek. Ily módon a városok a távoli régiókban torz és különös gazdaságokat teremtenek." A város és vidék közötti viszonynak mindig is szerves része volt az önkény és a félelem. Amszterdamot Ureterp, Lemmer, Groningen, Goeree-Overflakke látja el, de az ellátóterületek közé tattozik Rodosz, Isztambul, Fés, Tétouan és Oujda is. A mai városlakó utazőkedve és szórakozhatnékja a Földközi-tenger mentén hatalmas monokultútákat teremtett, amelyek sorsát egyre inkább az átlag amszterdami nyaralásra fordítható pénze határozza meg. A nehéz munkákra a város a tizenhatodik században a Waterlandból, a tizenkilencedikben az elmaradott Oldenburgból és Vesztfáliából, a huszadik század ötvenes éveiben pedig Groningen, Drenthe, Friesland, Zeeland és Limburg városaiból és falvaiból toborozta magának a munkaerőt. A hatvanas és hetvenes években aztán a török és marokkói munkások, illetve a Kelet-Európából és Afrikából érkezett illegális bevándorlók vették át a stafétabotot. Nélkülük sohasem készültek volna el és nem járhatták volna a tengereket a távol-keleti kereskedelemre szánt hajók, a tizenkilencedik században nem