Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)

MARGALITH KLEIJWEGT: Láthatatlan szülők

Essalhi úr elmeséli, milyen elszigeteltségben nőttek fel. „Falunk a siva­tagban fekszik. Negyven család alkotta a közösséget. Úgy bizony. A közelben volt víz, különben meg se maradhattunk volna. Abból éltünk, amit a föld ter­mett. Babot, olívabogyót és mandulát termesztettünk. Ebből állt az élet." „Alinden a túlélésről szólt", teszi hozzá a fia, Tarik, aki szintén dzselabát visel. Tarik nem fejezte be a szakközépiskolát. Nem szerette. Dolgozni akar. Pénzt keresni, mindegy, mivel. 1962-ben út épült Essalhiék falujába. Essalhi úrnak elege volt már a man­dulaszüretelésből, el akarr menni. Titokban, az éj leple alatt egy barátjával si­került találnia egy kocsit Casablancába. Mindketten tizenöt évesek voltak. A csodás nagyvárosi életről szőtt álom hamar szertefoszlott. Casablancá­ban Essalhi úr csatornaárkokat ásott a tűző napon. Napi ötven eurocentet keresett. Az éjszakát az árok mellett felállított sátorban töltötte. Alásfél év­nyi robotolás után a szíve hazahúzta. De a szülőfalujában már nem tudott gyökeret ereszteni. Úgy döntött, elmegy Ametikába. Vagy Európába. Hajóra szállt, és elindult Aíarseilles-be. Négy nap és négy éjszaka egy­folytában tengeri beteg volt. Essalhi úr Eszak-Franciaországba, a szénbá­nyákba akart eljutni, mert ott volt munka. Beleborzong, amikor visszagon­dol erre az időszakra. „Iszonyú volt, mindennap le kellett menni a föld alá, hatszáz méter mélyre. Állandóan koszos voltam. Teljesítményben dolgoz­tunk. Alennél többet dolgoztam, annál többet kerestem." Alásfél év után, amikor már nem bírta tovább az ottani kemény munkát, továbbindult Hol­landiába. Egy alkmari gyárban kapott munkát. Eveken át káposztát és kel­káposztát csomagolt. Es most már annak is ki tudja, hány éve, hogy szakács egy öregek ottho­nában. Essalhi úr meg van elégedve az állásával. Meg az életével is. Úgy érzi, sokra vitte. Jó állása, hat egészséges gyermeke van, akik elég jól tanul­nak. Mi egyebet kívánhatna még? Essalhi úr szívesen mesél. A felesége hallgat. Alire emlékszik az asszony a fiatalságából? Arabul válaszol, a fia fordít. „Emlékszem, hogy kisgyermek­koromban verekedtem a férjemmel. Alég kisfiú volt." Kiderül, hogy Essalhi asszonynak szép, mély hangja van. Zavartan másfelé néz, mintha alaposab­ban belegondolva semmitmondónak találná, amit elmesélt. Amikor elmegyek, az ajtóban áll. Egy rongyot szorongat a kezében. Ide akarja adni. Értetlenül nézek rá. „Hogy le tudja törölni a nyerget", mondja a fia, Adil. „Esett." Szeptember elején Essalhi asszonnyal, akinek Laila a keresztneve, az er­kélyen állunk és nézelődünk. Aleleg nap van. A köteleken száradó ruhákon át mustrálgatjuk a kertet. Odamutat. „Paradicsom, padlizsán, menta." Hal­kan mondja, de beszélget. „Kicsi kert", mondja barátságosan.

Next

/
Oldalképek
Tartalom