Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 50. (2005. tél)

A félmúlt és a féljelen határán

Tetszhalottak jelzőcsengője Kegyeleti Múzeum a Fiumei úti temetőben Amikor az irodában odébbraktam néhány fémrudat és egy csengőt (mivel majdnem ráültem a tetszhalottak számára gyártott jelzőkészülékre, pontosabban az eredeti, 1823-as bécsi berendezés néhány napja elkészült másolatára), már tudtam, hogy a Fiumei úti Kegyeleti Múzeumban érnek még meglepetések. Xantus Zoltán, a temetkezési szakgyűjtemény megteremtője rögtön magyarázatot is fűzött a különös, összeszerelésre váró berendezéshez. A múlt században igazi tömeghisztéria bontakozott ki, miután több újságcikk is halottak feltámadásáról számolt be. A ma már hihetetlennek tűnő tötténetek nyomán előfordult, hogy a felravatalozottakat szíven szúrták, nehogy elföldelés után ismét életre keljenek. A kevésbé drasztikus módszerek közé tartozott a már említett tetszhalottjelző készülékek alkalmazása: egy-a bécsitől némileg eltérő-, a múzeumban kiállított szerkezet a koporsón belüli esetleges mozgást volt hivatott jelezni. A halott ujjaira gyűrűket húztak, amelyeket huzalok kötöttek össze egy csengővel. Lélegeztetőcsövet is fúrtak a koporsóra, hog)' a (tetsz)halott elhantolva is levegőhöz jusson. Ha öt nap elteltével nem étzékeltek mozgást, vagyis nem szólalt meg a csengő a sír fölött, akkor a jelzőkészüléket leszerelték. Természetesen nem csupán ilyen furcsaságokból áll a budapesti Temetkezési Intézetben látható Kegyeleti Múzeum. Az alapítás ötlete fél évtizeddel ezelőtt vetődött fel, amikor Ladányi Jenő, a vállalat akkori főmérnöke - ma az intézmény igazgatója - felkérte Xantus Zoltánt, hogy állítson össze egy temetkezési szakgyűjteményt. Az első kiállítás 1991-ben nyílt meg, a Kegyeleti Múzeum pedig hivatalosan egy évvel később kezdte meg működését jelenlegi helyén, a Fiumei úti temetőben. Azóta újabb tárlattal és bemutatóteremmel gazdagodott a gyűjtemény, s külön szekcióban láthatók a népi és a városi temetkezés rekvizítumai. (Nem mindegyik, ugyanis nemrég beázott a tető, így néhány textíliát ki kellett venni a vitrinekből.) Xantus Zoltán szívéhez közelebb állnak a falusi szokások: két évtizede gyűjti az egész Kárpát-medencéből és - a csángók révén - a Regátból is származó temetési emlékeket. Természetesen nemcsak a magyarság, hanem az itt élő többi nép, a románok, a szlovákok, a svábok, de még a bolgárok halotti leplei, kendői, gyászzsebkendői, egyházi viseletei is megtalálhatók a múzeumban. Xantus Zoltán - a vezetéknév nyilván sokak számára elárulta - a családi hagyományokat követte. Nagyapja, Xantus János ugyanis 1866-ban nem csupán az állatkett létrehozásában vett részt, hanem az ő gyűjteményére alapozódik a mai Néprajzi Múzeum