Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

Amiről naponta beszéltünk

Wild László egyik kedvenc témája egyébként a burkolat. Széles mozdulatokkal mutatja, hogyan szórják hozzá nem értő segéderők az aprókavicsot a friss aszfaltra, ilyesmire pedig egyáltalán nem lenne szükség, ha rendesen csinálnák meg magát a burkolatot. Vagy vegyük Prágát: ott miért tudnak tukockából gyönyörű mintákat rakni, nálunk meg miért csak hulladékkő kerül? A köztéri padokkal, székekkel talán jobb a helyzet, ám annak idején, a korzó felújításakor, amikor az egész várost ellepték a billenős faülőkék, a tervező, mintát keresve, talán az utolsó Buchwald-székeket lelte fel egy ismerőse kertjében. Ezekből ma már bő a kínálat, viszont nem árt, hajó erősen a talajhoz rögzítik őket. Ami ugyanis ki van téve közprédául ebben a városban, azt előbb-utóbb tönkre is fogják tenni. Ezen lehet szomorkodni, lehet ellene tenni szigorúbb védelemmel, de a tönkretett tárgyakat mindenekelőtt pótolni kell, mondja a tervező, és néhány gyors skiccel felvázolja, milyen például az a hulladékgyűjtő, amely illik a városképhez és a tisztítása, ürítése, esetleges pótlása sem jelent áthághatatlan akadályt. Aztán faveremrácsot rajzol és favédő kosarat, megmutatja, hogyan lehet egy fát könnyen locsolni a ma dívó, a gyökerek közül kikandikáló sárga gégecső nélkül is - kicsit odébb a burkolatba kell beépíteni a csapszekrényt. A graffiti és a plakáterdő a város halála. Ha rajtam múlna, drákói rendszabályokat alkalmaznék. Most végre a kisföldalattiban sikerült elhagyni a térelválasztókat borító plakáterdőt, és állítólag a graffiti ellen is van megoldás, reménykedik Wild László, aki egyébként pavilonügyben is igen szigorú: csak virág és újság árusítását engedélyezné, nyitvatartásukat viszont a rongálások elleni védelmül éjjelre is kötelezővé tenné. A járda ugyanis a gyalogosoké, véli Wild, a parkolásellenes oszlopok nagy barátja és tervezője. Gyorsan elő is kap a polc mögül egy nyolcszögű mintadarabot, és beavat a titokba: ez a fajta attól kecses, hogy belelopta a görög oszlopoknál alkalmazott enyhén keskenyülő ívet. Nézem egy darabig az A4-es papírra rajzolt, Klösz-fotók hangulatát árasztó hirdetőoszlopokat, autóbuszmegálló-táblákat, virágtartókat, aztán megkérdezem, vajon mikor találkozhatunk efféle utcabútorokkal a Nagykörút táján is, elvégre ez a városrész is a századfordulón épült. Ez bizony a megrendelő igényeitől, anyagi lehetőségétől függ, hangzik a válasz. 1995. október 31. N. Kása Judit