Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

A helyek éltetnek egy várost

Helyszíni szemle: Szimpla Amikor az ember beköltözik első önálló lakásába, boldog reménnyel kezdi csinosítgatni. Színeket választ, pingál, fúr, farag, olyanokat mond, hogy ezt a bútort nem veszem meg, mert nem passzol a többihez, ez a függöny vi­szont kell, mert színben megy a kárpithoz. A lakásban eleinte rend uralko­dik, minden színes és szélesvásznú, a díszmackó is a feng shui szellemének megfelelően csücsül az ágy végében. Igaz, az ember akkor még az életről is azt hiszi, hogy csupán ügyesen kell vele gazdálkodni, és akkor abban is rend lesz; álmában sem gondolja, hogy az élet nem más, mint nyolc óra munka, nyolc óra lihegés, nyolc óra sórakodás. Telik-múlik az idő, a lakásba beköltöznek a tájidegen nippek, a stílustö­rő fotelek, Ikea-ágy karambolozik a népi komóddal, csővázas kagylófotel az antik varrógéppel. Am az ember már nem kapál a feszengős rend után, rá­jön, hogy az életben akadnak fontosabb dolgok is. Megadja magát a célsze­rűségnek és a bumfordi rendetlenségnek. Annak idején pontosan ezt a bájos és bölcs összevisszaságot szerettük a Tilos az Á nevű helyen, a Pótkulcs titkos zugaiban, és ezt szeretjük most a Szimplában is. A Szimpla a Kertész utca négy-öt hónapja nyitott vendéglá­tóegysége, ha akarom, söröző, kávézó vagy teázó. A hajópadló még az egyko­ri lakatosműhely érzékeny olajszagát leheli, ám a hely alapos átváltozáson ment keresztül. A színházak kelléktárainak kiselejtezett bútoraival beren­dezett kisebb-nagyobb termek, galériák otthonos nagymamahangulatot árasztanak, a fotelok, tonettszékek, varrógépvázra szerelt asztalok, sárgás­fényű hangulatlámpák, régi tálalóból szerkesztett pult: mind-mind nyuga­lomra intik az embert. Ne tohanj, ne kapálózz, nyugi. Igyál egy kávét vagy egy sört, egyél egy spenótos szendvicset, és hallgasd a lemezpörgetőket. Keddenként nézd a táncházasokat, ha éppen harmonikázik az örmény David Yengibarjan, akkor merülj el érzékeny dallamaiban, ha meg betéved egy filmőrült kissé rozzant vetítőgépével, és régi magyar filmeket kezd ve­títeni, akkor meg nézd a tízpercenként ragasztásra szoruló kópiákat. Eset­legjelentkezz Ottó bácsi tánc- és illemóráira, de ha úgy érzed, aznap túlsá­gosan lelakott vagy, ne csinálj semmit, süllyedj el egy fotelben, és szimplán élvezd ezt az édes rendetlenséget. 2002. március 13. Trencsényi Zoltán

Next

/
Oldalképek
Tartalom