Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)
Házak, utcák, terek, boltok, lakótelepek
Fél hat: irgalmatlan messzinek tűnt a hat óra, amikor végre megnyitják a szálló kapuját. -A fiatalasszonyt még nem láttam itt! - szólított meg egy magas, vörös arcú asszony - Hogy kerültél ide? - Kivert az élettársam - válaszoltam az előre betanult koreográfia szerint, szigorúan a földet bámulva. - Se velem, se senkivel, érted? - figyelmeztetett. Bámulhattam bután. - Ne állj szóba senkivel! Ne barátkozz! Fogd a motyód, menj az ágyadhoz és aludj! A témát lezártuk, álltunk tovább. Senki nem kérdezett többet, senkit nem érdekelt, ki vagyok. Elhangzott néhány nyomdaképtelen mondat, ketten ordítottak egymással: amolyan etőfitogtatás volt ez, a viszonyok tendezése. Azt hiszem, kicsit nekem is szólt. Hat óra múlt, végtelen lassan araszolni kezdett a sor, végre feltárult az ajtó. Egyesével mentünk be, valaki elém nyomakodott, majd szétlapított a hátizsákjával és a rengeteg szatyrával. De mindannyian befértünk. Fiatal, szakállas srác fogadott bennünket, ő adta a napi adagot: negyed kiló kenyeret és - nem ttéfa! - nyolc darab Petit Danone joghurtot, fejenként. Egy fiatal lány előtt sorakoztunk tovább, bediktáltuk a nevünketés a születési dátumot. Nem kértek semmiféle papírt, így a tüdőszűrő-igazolásomat is hiába szorongattam. - Kiss Katalin - mondtam. - Két essél? - kérdezte a lány, mintha bármit is számítana. - Igen - válaszoltam, majd megkaptam a törülközőmet. - Három per hármas - irányítottak tovább. A hármas hálóteremben kilenc tábori (kórházi?) ágy állt, csupaszon, takaró, ágynemű nélkül. Mindenki a helyére került. Éva a magas, vörös arcú velem szemben feküdt, mellé egy agresszív, artikulátlan hangon üvöltő nő, Valéria került. A közvetlen ágyszomszédom - alacsony, barna asszony, szétivott vonásokkal - körülbástyázta magát rengeteg csomagjával, italos palackját cipőjébe rejtette, és csak nézett maga elé. Három másik lakótársunkról senki nem gondolná, hog)' éjjeli menedékhelyen töltik éjszakáikat: adminisztrátornak, elszegényedett zongoratanárnőnek néztem őket. Egy-két kivétellel mindannyian átöltöztek idebent. Pongyolát, papucsot húztak. Jöttek-mentek, mintha otthon lennének. - FIol a vécé? - kérdeztem Évát, aki magyarázta, majd mutatta volna, de barátnője egyszerűen nem engedte felállni az ágyról. Éva azt mondta, húsz éve ismerik egymást. Soha nem fogja elfelejteni: Valéria három éve egy földlabdás fenyőfát ajándékozott neki.