Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

Házak, utcák, terek, boltok, lakótelepek

„Régen egészen más volt ez. Minden utcaseprőnek megvolt a maga területe, ott tartották a szerszámaikat. Reggelenként nem kellett bejönniük a K. T.-ba, jobban kihasználhatták az időt. Fia nyár volt, elkezdték hajnalban a napos oldalon, aztán délutánra már az árnyékban jöttek vissza. Na persze akkoriban szinte mindenki stabil volt, de ők megöregedtek, nyugdíjba mentek, és nem jött a helyükre senki. Talán furcsán hangzik, de szerintem a narancssárga mellény csak rontott a dolgon, az emberek csúfolódtak rajtuk, ők ezt szégyellték, sokan elmaradtak. Most itt van ez a sok munkanélküli, mégsem jelentkeznek nálunk többen, névről, arcról ismerjük szinte mindet. A legtöbbjüknek nincs otthona, ott, a nagy házakban húzódnak meg éjszakára, aztán jönnek hozzánk hajnalban. Felvennénk mi őket stabilnak is, de nekik jobb így. Tíz óra alatt megkeresnek négyszáz forintot, aki bírja, néha estig kinn maradhat." Mára tempója alapján elhiszem, hogy negyedszázada végzi ezt a munkát. Farkas Jenő olyan gyorsan cikázik Palota utcáin, hogy nem könnyű lépést tartani vele. Mutatja, mennyi dolguk van, amióta a városban elszaporodtak a gigantplakátok-a letépett darabok ott hevernek a sztráda két oldalán. A felüljáró tövében gömbölyű, harmincévesnél nem idősebb asszony egyedül gyűjti a szemetet. Izgatottan újságolja, hogy a főnökasszony rajtakapta a társát, amikor az éppen kifele jött egy kocsmából. Le is vették róla a mellényt rögtön. Farkas Jenő biztatja, lásson neki a leveleknek is, az avar már beborítja a járdát. „Az emberek csak azt látják, itt is, ott is szemét van, fogalmuk sincs, miienne, ha egyszer valóban leadnánk. Ötvenhatban vagy három hónapig nem dolgozott a vállalat, nem tisztították az utcát, nem vitték el a szemetet. A végén traktorral kellett megpucolni a várost. " A csöndes, kisvárosi utcák közül hirtelen érünk ki a lakótelepre. Reggeli nyüzsgés, autók, buszok, beton mindenütt. Farkas Jenő körbemutat: amikor ő idekerült, szántóföld volt erre, tán még temető is. A város hirtelen foglalta el ezt a vidéket, ám a K. T. hajdan megállapított területe mit sem változott. Egyre nehezebben tudják ellátni feladatukat, ideje lenne kettéválasztani a körzetet. Kanyargunk a betonkockák között, a munkavezető egy-egy sarkon megelégedetten nyugtázza, hogy talicskástul, seprőstül ott vannak a narancssárgába bújtatott emberek. Beszélgetünk velük pár szót, aztán öles léptekkel vágtatunk tovább. „Ha lehelem, én sosem szállok buszra. Munkába is gyalog járok, jólesik a mozgás. Gyerekkoromban asztalos szerettem volna lenni, de két év után ott kellelt hagynom a műhelyt, nem bírtam a hajolgatásl. A bátyám a vállalatnál dolgozott, locsoló kocsit vezetett, ő mondta, hogy jöjjek ide. Egy nappal a tizennyolcadik születésnapom előtt lép-