Budapest metamorfózisa - Budapesti Negyed 14. (1996. tél)

MŰVEKRE VÁRVA - MOLNÁR GÁL PÉTER A sültgalambra váró város

nak mutatja a kapzsiságot. Minden lakás, minden utca, tér, körút, degeszre tömött kávéház, tőzsdepalota, borbélyműhely, kártyaszalon, úri kaszinó, külvárosi ivó, ezüst tükrös vigadó, premier-előcsarnok és az ivóforrás sétányán savtúltengésüket kúrálok is mind-mind a meggazdagodásra bandzsítanak. Nemcsak a házmester sóvárogja a baksist, de a házelnök is. Nemcsak a pénztelenek, de a pénzügyminiszter is. Mind áhítoznak a pénzre. A nagy pénzre. Az idegen pénzre. A meggazdagítóra. A pénzre, ami ipart csinál és pezsgő kereskedelmet. Összeköti a lépcsőket koptató pénzbeszedőket a külhoni nagy bankházakkal. A sarki vegyeskereskedést a párizsi bulvárok nagyáruházaival. A pénznek csupán a hírére Az éhes városban „bukófélben levő vállalatok hirtelen reményre kaptak. Egy mulatóhely, amely a tönk szélén állott, s amely ellen minden héten árverést hirdetett a hivatalos lap, hirtelen összehívta igazgatósági tanácsát bizalmas értekezletre. Egy óra alatt elhatározták, hogy a gazdag ifjú meg fog vásárolni egy csomó részvényt. Kiküldték az egyik igazgatósági tagot, akinek a feleségéhez zsúrozni járt Orsovai, hogy intézze el a dolgot diplomáciai úton. A mentőegycsülct, amely mindenkit megmentett már, csak magát nem, nagy, díszes feliratot készíttetett a pénzes emberhez. A kalligráfusok már napok óta dolgoztak a gyönyörű kérvényen, amelynek szövegét a nemzet ősz regényírója a szent célra tekintettel szívességből készítette el. Maga a felirat annyiba került, hogy lehetett volna az árán valami kisebbrendű orvosi műszert venni." Lehetetlenség nem gondolni e sorok olvastán a manökenből hercegnévé házasodott hölgy jótékonysági estélyeire, a Magyar Vöröskereszttel összeszövetkezett bukszanyitogató soiréc-kra. Továbbá: „egyéb jótékony egyesületek valósággal lázban voltak. Hölgybizottsági ülések, rendkívüli ülések, bizalmas ülések váltották egymást; a szónokok mind abból indultak ki, hogy akit ily váratlan, példátlan, vagy mint némelyek magukat kifejezték: történelmi nevezetességű szerencse ért, az bizonyára azzal fogja kezdeni, hogy nagyobb összeget szán a jótékonyság oltárára (...) Fantasztikus tervekben utazó építészek összeszedték rajzaikat: íme, újra egy alkalom (...), hátha ez eredeti ember, s szívesen belemegy a gellérthegyi villamos, a margitszigeti világfürdő, a Duna alatt fúrható alagút, a kelenföldi világkikötő, a földalatti és földfeletti vasút és a többi ilyen szükséges és szép dolog létesítésébe." A regény megjelentékor a bíróságok még nem hozták meg ítéletüket az ezredéves kiállítás panamái, hűtlenül zsebrekezelt tisztázatlanságai és fizetésképtelen kereskedelmi ámításai ügyében. Az éhes város valamennyi sorából kihangzik a millenniumi várakozás közös reménysóhaja. Építsen valaki a városnak bankokat, vásárcsarnokokat, ajándékozzon a császár és király a dicső múltra intő emlékszobrokat, csinálja meg valaki a város alatt a szennycsatornákat, hogy eltartsanak javítás nélkül száz évig, amikor majd újabb városmegváltóra várnak találékonyan és ötletgazdagon, újabb és újabb eszméket fakasztva, és azt keresgélve, kitől lehetne pénzt szerezni fantazmagóriák anyagi támogatásául, kire lehetne áthárítani a változtatás terheit. Fúrjon alagutat valaki a pesti népnek, ve-