Budapest metamorfózisa - Budapesti Negyed 14. (1996. tél)

MŰVEKRE VÁRVA - SÁRMÁNY ILONA Ecset által homályosan — Fővárosok és festőik

ce archetipikus képzetté szilárdította a femme fatale figuráját, a cseh, illetve prágai irodalom helyi hagyományokra is támaszkodott, amikor kialakította a maga végzetes asszonyainak irodalmi galériáját, közéjük sorolva Prága perszonifikációját. A prágai német nyelvű irodalom különösen nagy szolgálatot tett a misztikus Prága-kép európai megismertetéséért. Milliós olvasótábor ismerte meg általa a helyi legendákat, a borzongató, makabrikus atmoszférájú rémtörténeteket (például a Gólem legendáját, az alkimista Prága kísértethistóriáit), melyek még a korai expresszionista 29 filmet is megihlették. Ezek mögött az irodalmi víziók mögött valóságos szociálpszichológiai probléma rejlett. A német kultúrához asszimilálódott prágai zsidó értelmiség reménytelen szerelemmel rajongott szláv — tőle idegen és vele szemben igencsak ellenséges — szülővárosáért. Megbabonázta annak szépsége, hagyományvilága, de nem lehetett nem észrevennie, hogy a felvirágzó cseh nemzeti kultúra kirekeszti, eltaszítja őt, akárcsak a „Végzet asszonya". Hugo Salus, Paul Leppin, Gustav Meyrinck (majd később Leo Peruz) voltak azok a legjelentősebb németül író prágai írók, akik ebbe a körbe tartoztak, és a századfordulón jelentősen hozzájárultak Prága mítoszának megformálásához.

30 Ok készítették elő azt a szürrealisztikusan fenyegető, félelmetes Prága-képet, 29. Ld. Ctibor Rybar: Das jüdische Prag. Prága, 1991. 180-238. old. 30. Az ebbe a körbe tartozó irodalmárok közül a legjelentősebbek, akik a Prága-mítosz kialakításában is szerepet vállaltak: Hugo Salus (1866-1929), költő, Paul Leppin (1878-1945), a „Severin útja a sötétségbe" című regény írója; Gustav Meyrinck melyet azután Kafka tett halhatatlanná. Bár ő sohasem azonosította írásaiban topografikusan lidérces látomásainak, szorongató hallucinációinak helyszínét, a világirodalom tudatában a kafkai elidegenedés színhelye mégis Prága, a német-zsidó Prága, a háromszoros elidegenedettség és a világ-szorongás, a metafizikussá növelt elhagyatottság színhelye. A kortárs cseh képzőművészetben is találhatunk hasonló felfogású Prága-portrékat, bár ilyen csontig hatoló, tragikus fáj31 dalommal átjárt víziókat nem. A régi Gettó, a „Josefov" lebontása kulcsszerepet játszott a Prága-mítosz megformálásában, egyben az új prágai lokálpatriotizmus megszületésében. A Gettó a város egyik legöregebb része volt, teli szűk sikátorokkal, csatornázatlan, zsúfolt nyomortanyákkal, ugyanakkor lepusztult gótikus és barokk házakkal, palotákkal. A modern urbanisztikai szemléletet képviselő cseh városvezetés már a hetvenes évek óta tervezte lebontatását és a negyed modernizálását (párizsi mintára), de csak a kilencvenes évek végén került sor a kerület szanálására. A romantikus rémregények helyszíneit inspiráló ihletforrás, az ősi Prágai Gettó megmentéséért hadba szállt egy kicsiny cseh értelmiségi kör, élén az egyik legelső cseh festőnővcl, Zdenka Braunerovával (1858-1934).

32 író barátaival szövetkezve 1896-ban Braunerová sajtókampányt indított a Gettó (1868-1932), a „Gólem" szerzője, akinek történetét Lőw Rabbi megelevenedő agyag-szolgájáról már 1914-ben megfilmesítette Paul Wegener. 3i. Kafka és Prága kapcsolatáról ld. többek közt: Frederick Karl: Prague, Germans, Jews and the Crisis of Modernism. New York, 1991.