Budapest metamorfózisa - Budapesti Negyed 14. (1996. tél)

SUSAN ZIMMERMANN Szubjektív metamorfózisok

De akkor hogyan lehet ma épp az említett korszak egyfajta kulturális vonatkoztatási pont? Egyáltalán miért vált olyan fontossá a századforduló? És tulajdonképpen mi történt a későbbi időkben? Nem lehetne például bizonyos szempontból épp az államszocializmusban hozott intézkedéseket a Bárczy-féle várospolitika sajátos folytatásaként értelmezni? Különös metamorfózisok ezek, valóban foglalkozni kellene velük. Elkezdtem cikktémákat kiötölni, szerzőkön gondolkodni, rovatokat szerkeszteni. „Még mindig Budapesten vagy?" — kérdezték bécsi és hamburgi ismerőseim, amikor megkerestem őket. „Én ma már látogatóba se megyek oda" — tették még hozzá. írni pedig még arról sem voltak hajlandók, hogy miért is nem akarnak Budapestre jönni. Vajon ők mentek át valami változáson, vagy inkább a magyar főváros? Miben rejlett a nyolcvanas évek idején Budapest kulturális és hétköznapi értelemben véve is különleges vonzereje? És miért szűnt meg, ha tényleg megszűnt a rendszerváltás után? Különösen érdekes és tanulságos metamorfózis azonban számomra végül is az, amelyen a Budapesti Negyednek maga ez a száma ment keresztül. A koldusok és utcalányok problémájáról eleve nem született cikk, mondván, hogy ezt másutt oly sokszor tárgyalták már — jóllehet a divatossá váló „szociálisan érzékeny" riportok többnyire nem jutnak tovább a jelenség riasztó voltának megállapításánál. Akadt, aki megígérte, hogy megírja a lakótelepek leszakadását a városról, de sosem készült el vele. Ugyanígy terv maradt a posztmodern villákról szóló dolgozat. Ennek témája az lett volna, hogy léteznek-e egyáltalán ilyenek Budapesten, s ha igen, más-e az itteni jelentőségük és funkciójuk, mint mondjuk Párizsban. Felmerül a kérdés: vajon a nyugati hatásokat integráló sajátos budapesti építészeti kultúra honosodik-e meg vagy inkább elvadul ez a befolyás? Gyermekkor Pesten és Budán — az e témáról szóló két interjú egyikét némelyek „ideologikus- balos"-nak ítélték meg, egyébként egyik sem aratott túl nagy sikert, mert „semmi újszerű nincs bennük". A budapesti szubkultúrákról folytatott kerekasztal-beszélgetésben mint vitavezető valószínűleg én nem voltam elég erélyes ahhoz, hogy a szerteágazó eszmecseréből nyomtatásban közölhető, egységes anyag jöjjön létre. Dőltek viszont az érdekes tanulmányok más típusú metamorfózisokról. Például arról, hogy miért lett annyira más egy-egy nyugati szerző polgári létviszonyokat ábrázoló darabja az ötvenes évek budapesti színpadán. Vagy arról, hogy miképp élte meg a különféle rendszerváltozásokat egy tipikus középpolgári család. Az egyik társadalomtörténeti tanulmány leírja azt a folyamatot, amelynek során a hagyományos körülmények közt élő kispolgárok megpróbálták magukévá tenni az 1870-cs évek nagyszabású épít-