Budapest metamorfózisa - Budapesti Negyed 14. (1996. tél)

MAGÁNSZFÉRA ÉS VÁROSSZÖVET - SZALAI ANDRÁS Ékszerdoboz

zés, a „consensus communis" előzetes megteremtése nélkül. Most sem, ahogyan régebben sem. Az érdekek makacs dolgok, majdnem annyira, mint néhány, az építészeket a bajok fő okozójának tartó rögeszme. Az egyik rögeszme például az, hogy az építészek, „ha nem védett épületről van szó, lebontják" az adott házat. A helyzet azonban az, hogy nem az építész akar mindenáron régi házat bontani, ehhez neki közvetlen érdeke nem fűződik. Az építtetőnek annál inkább, hiszen lényegesen nagyobb összegű hitelt kaphat egy új ház felépítéséhez, mint a régi felújításához. Ezt az érdeket nehéz figyelmen kívül hagyni — rábeszélés, delejezés vagy ízlésnevelés ezen a problémán nem segíthet. A különböző — sokszor nem is igazán ellentétes — érdekeket egyeztetni kell, nem pedig figyelmen kívül hagyni. A közmegegyezéshez ezen keresztül vezet az út. Az így kialakuló közös érdekeknek a város közösségét képviselő önkormányzat jogszerű és megalapozott döntései adhatnak formát. Az önkormányzat helyett sem építészek, sem vétójogot követelő lokálpatrióták — kik lehetnek és hányan lehetnek azok, és vajon építész is lehet-e lokálpatrióta? — nem dönthetnek, legfeljebb segíthetnek a döntések előkészítésében. Sok dolgot cl kellene dönteni: nemcsak azt, hogy mi bontható le és mi nem, illetve, hogy ha valaki egy épületet mégsem bont le, abból milyen előnye származhat, hanem azt is, hogy az egész város szempontjából mi számít védendő értéknek, és azt is, hogy ezt az értéket aztán hogyan védi a város közössége. Emellett persze azt is sejteni kéne — legalább a vízió szintjén —, hogy az egész város, értékeivel együtt, milyen irányba alakuljon, fejlődjön. De „ez már nem esztétika" — énekelte annak idején a szentendrei Bizottság zenekar —, vagy még nem az, hanem valami más: a „város dolgaival való törődés", politika, a szó eredeti értelmében. Mindehhez először is (újra) meg kell tanulnunk viselkedni és előre pontosan lefektetni azokat a „játékszabályokat", amelyektől a város, minden egyes polgára számára, újra a „szokások keretében szerveződő...egész" azaz „lélekállapot" is lehet. Afféle valódi „ékszerdoboz", melynek testét nem a szelleme emészti fel. Amíg ez nem megy, addig Szentendrét nemcsak az „ország dobogó szíve" körüli agglomeráció szorítása és közelsége fenyegeti, de saját tehetetlenségébe is belefulladhat.