Budapest metamorfózisa - Budapesti Negyed 14. (1996. tél)

MŰVEKRE VÁRVA - BEKE LÁSZLÓ Rendszerváltozás — művészeti változások

20 éves fiatal réteg reprezentánsai voltak. Hasonlóan pregnáns megállapítást bajosan lehetne megfogalmazni az 1990-es évek kultúrájával kapcsolatban: részben azért, mert a rendszerváltás óta nem egyszerűen egy társadalmi csoport vagy réteg, hanem a társadalom egésze keresi önmagát mint a „polgári demokrácia" hordozóját, másrészt azért, mert ezen a polgári társadalmon belül nagyok az anomáliák, széles körűek a „liftezés" lehetőségei (főleg lefelé). Az 1960-as, 1970-es évek avantgárdja következetes harcot folytatott a kifejezés szabadságáért. Ennek létrejöttével értelmüket vesztették a művészeti protestálás összes lehetséges műfajai és formái. Az avantgárd egyes ágai a művészeti demokratizmus újabb formájáért küzdöttek: azt hirdették, hogy „mindenki művész". A rendszerváltás óta kialakuló társadalmi struktúra, úgy tűnik, ennek az elvnek a megvalósítását sem akadályozza. A változásnak még csak formai vagy stiláris következményei sincsenek. A változás lényege a művészet gazdasági hátországában zajlik le. Ahelyett, hogy állami segítséggel minél szélesebb körű tehetségkutatásba és támogatásba fognánk, kezdjük megteremteni a piacgazdaság restriktív, sőt diszkriminatív feltételeit a kultúra és a művészet területén is. Magyarországon az 1980-es évek végéig gyakorlatilag nem létezett kortárs művészettel foglalkozó műkereskedelem. (A régi művészetre ott volt a Bizományi Áruház állami monopóliuma.) Az 1970-es évek végétől néhány iparművésznek vagy alkalmazott grafikusnak megengedték, hogy alkotóközösségeket hozzon létre, és alkotóközösségként műveit saját maga értékesítse. Féllegálisan ugyan, de kezdtek megjelenni az olyan iparművészeti stúdiók, kiállítóhelyek, magántulajdonú régiségkereskedések, antikváriumok, sőt butikok is, ahol, mintegy véletlenül, kortárs műveket is lehetett kapni. Az első komolyabb galériaalapítási elképzeléseket tudtommal a Soros Alapítvány budapesti megtelepedése vetette fel, már az 1980-as évek közepén (minden komolyabb következmény nélkül), hacsak az olyan kulturális partizánakciókat nem vesszük számításba, mint a Simon Zsuzsa által magánlakásban vezetett „Iroda", mely eladással egybekötött kiállításokat is rendezett, majd ennek utódai, a „Rabinec" és „Rabinext". Közvetlenül a rendszerváltás előtt-alatt nyílt meg az osztrák-magyar Knoll Galéria (Hans Knoll vezetésével), majd a Na-Ne (Bachman Gábor enteriőr designjával, Golovics Lajos vezetésével). Jelenleg 2030 komolyabb magángaléria működik Budapesten. A háború előtti galériák (például a Tamás Galéria) a tehetősebb polgárság (a nagypolgárság, s nem feltétlenül az „úri középosztály") igényeit elégítették ki. Ez a nagypolgárság (iparosok, bankárok stb.) hozta létre a legjelentősebb kortárs művészeti gyűjteményeket, s a gyűjteménygyarapítással egyszersmind mecénási tevékenységet is kifejtett. A mai galériák is zömmel ezt a mintát követnék, de rengeteg új keletű nehézséggel kell megküzdeniük. Elsősorban a pénzhiánnyal (a rendkívül magas rezsiköltségekkel), másodsorban a megbízható vásárlóközönség hiányával. Tezaurálási célból senki sem mai művészetet, hanem régit vásárol. Az újonnan