Budapest metamorfózisa - Budapesti Negyed 14. (1996. tél)

MŰVEKRE VÁRVA - MOLNÁR GÁL PÉTER A sültgalambra váró város

átallja megírni, hogy „beszédét dadogó, motyogva akadozó mondatokkal fejezte be. Az apja nemzedékeket tanított meg szónokolni, csak a fiát nem tudta megtanítani." Modellt ül Orsovai a „világhírű festőhöz" annak „pazar fénnyel berendezett műtermében. Orsovai szétnézett, és csupa megdöbbentően előkelő skiccet látott a műteremben. Az egyik falhoz támasztva állott a király, tábornoki díszruhában. Fölötte függött az orosz cár. Itt-ott — elszórt kincsek — mágnásoknak és mágnásasszonyoknak megkezdett, hízelgőén kinyalt képei hevertek. A zsidó asszonyok arcképei ez alkalommal el voltak rejtve, mert Orsovai előtt egy grófné ült a neves festőnek." Kínosan fölismerhető a piktorban az európai fizetésképesek aranykezű portretistája, László (Laub) Fülöp, akit megrendelője, az angol király utóbb Sir Philippe ütött. Minősíthetetlen elfogultsággal szól Molnár Ferenc a Kisfaludy Társaságról, s annak igazgatójáról, Gyulai Pálról. Igaz: nem említi névvel. Mégis kiolvashatta mindenki, mi a kivénült ítészről a véleménye a friss irodalmi fiúnak. Nem rejtette véka alá azt sem, hogy a kisfaludysta „püspök úr őméltósága, aki halotti beszédeiről volt híres, s ezenkívül fordításairól Magyar Herosztrátosznak nevezték némelyek, mert azzal sikerült nevét mindörökre bevésni az emberek emlékezetébe, hogy egymaga tönkretett Magyarországon egy csomó nagy angol költőt és ráadásul az olaszok legnagyobb dicsőségét." Az érintett személy kétségtelenül Szász Károly, a Duna melléki egyházkerület püspöke, a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság elnöke, Shakespeare- és Molière torzító, Babits elődje az Isteni színjáték magyarra kísértésében. Valamint az is kétségtelen, hogy Fehér József alanyi költő álorcája mögött Kiss József rejtezett, „Magyarország legnagyobb élő költője. Szegény zsidó volt, s a kisfaludysták nem akarták tekintetbe venni, hogy nem szégyen a Jézus Krisztus fajtájához tartozni. Mindenikük érezte, hogy ez az öregember a legtisztább költői elmék egyike, s hogy az irodalomtörténetek lezárása óta ő az egyetlen költője ennek a magyar földnek. De nem kellett nekik, nem, nem, nem." Máig hiteles portrét ad Molnár Lechner Ödönről. Lénárt István néven rejtjelzi: „zseniális öregember volt, de semmi érzéke nem volt a csalás és a politika iránt, hát nem boldogult (...) az áskálódások és hazugságok fölött, mint éltető, esőt adó felhő terpeszkedett az ő magyar híre. Hogy félbolond, hogy beleőrült a magyar stílbe, ami nincs, hogy elront és elcsúfít mindent azzal a kalotaszegi varrottas stíllel, amelyben épít. (...) Azt mesélik, hogy az ellenklikk egy embere egy ízben olyannyira agitált ellene egy állami épület ügyében, hogy a saját maga munkájáról, a főváros egyik legéktelenebb kőhalmazárói azt mondta, hogy az övé. — Nézze meg — mondta — a Bokorféle házat a Körúton. Ezt a rondaságot is ő építette..." Semmi meglepő nincs benne, hogy a fenti emberszapulások sértettek 1901ben. Sokkal meglepőbb, hogy 95 évvel utóbb is értékállók az ítéletek. Molnár Ferenc rosszmájúsága időtálló értékelésnek bizonyult. Rosszindulatú hírlelései lényeglá-